Prológus II.

A büntetés kihirdetése után az angyalok feloszlottak. Mindenki elvonult a saját dolgára. Ebben a kérdésben, már úgy se volt, mit tenni. Csak Auriel állt még ott összetörten és meredt maga elé.

−Jól vagy? – tette a vállára Malakim a kezét.

−Hogy lennék jól? – nézett rá mérgesen – Elvették tőlem a kis angyalomat. Nem, nem vagyok jól. – rázta le magáról a kezét.

−Hidd el! Ez volt a legjobb megoldás. – igyekezett vigaszt nyújtani nem túl nagy sikerrel.

−Te könnyen beszélsz. – fordult feléje – Az egész a te hibád. – mutatott rá az ujjával.

−Mi? – képedt el Malakim – Ezt nem mondhatod komolyan?

−De igen. Te vittél bűnbe. – de Auriel nem tágított – Még is mit gondoltál?

−Én semmit se. – forrt fel benne a méreg – Senki se kényszerített.

−Ez igaz. – hajtotta le a fejét. – Ennek így kellett lennie. Arielnek a világra kellett jönnie. Nagy dolgok állnak még előtte.

−Különben is, ehhez ketten kellettünk. – Malakimnak elege lett abból, hogy mindenért őt teszik felelőssé, holott nem csak rajta múlt.

−Befejeznétek a vitát? – hallották meg az ismerős hangot a hátuk mögött.

−Na végre! – vidult fel Auriel – Már azt hittem soha sem érsz vissza.

−Nem volt könnyű az már biztos. – mosolygott rájuk.

−Mondd már Sensky! – türelmetlenkedett Auriel – Megtudtál valamit?

−Persze. – mondta elégedetten – Követtem Zajakont. – kezdte mesélni kalandos útját – Bár igyekezett óvatos lenni. Állandóan a háta mögé lesett nem-e követi valaki. – büszkélkedett ügyességén, amiért ő még is követni tudta. – De láthatatlan maradtam. Nem vett észre, így a nyomában maradtam egész végig.

−Jaj, mondd már! – Auriel értékelte, amit tett, de mindennél jobban vágyott arra, hogy az információ birtokába jusson. – Tudod hova vitte az én kicsikémet?

−Tudom hát. A Szent Ágoston árvaházba. – nyögte ki végül – Lerakta a kapu elé, majd becsöngetett. – de a mesének még nem volt vége. A két angyal feszülten figyelt. – Amint földet ért, a szárnyai eltűntek. Zajakon megvárta, míg a csöngetésre ki jön valaki. Egy apáca nyitott ajtót, aki azonnal rá lelt a gyermekre. Bevitte az épületbe.

−Milyen ez a Szent Ágoston? – tekintete elárulta aggodalmát. Az anyai szív nála is nyughatatlan.

−Kívülről nem éppen bizalomgerjesztő látvány. Egy szürke, kastélyszerű épület magas tornyokkal. – próbálta le írni, hogy milyen is lehet a hely ahova Ariel került – Kicsit még félelmetes is. Bent azonban annál meghittebb és otthonosabb. Alul van a nappali, a fogadó helyiségek, az ebédlő és a könyvtár. A fenti emeleten helyezkednek el a háló- és tanulószobák. Egyáltalán nem olyan, mint egy árvaház, inkább kollégiumhoz hasonló jellege van, csak innen soha sem mennek haza a gyerekek és sokkal több szeretetett kapnak, mint egy kollégiumban kapnának. Természetesen – folytatta – nem jöttem el anélkül meg ne nézzem, jó helyen lesz-e ott.

−Nagyon szépen köszönünk mindent Sensky! – nyújtotta a kezét Malakim – Így most már megnyugodhatunk, hogy tényleg jó helyre került.

−Most mi a tervetek? – kérdezte izgatottan. Általában mindenkinek annyi dolga van, hogy nem érnek rá egymással foglalkozni. Ezért is fordulhatott elő, senki se vette észre, mi történt addig míg Auriel hasa meg nem nőtt és büntetésre nem került sor. Azért akadnak kivételek. Vannak olyanok köztük, aki kisebb csoportokra oszlanak és jó barátságban vannak egymással és amikor csak lehet, vagy módjuk van rá, segítenek egymásnak.

−Azonnal oda megyünk. – jelentette ki Auriel – Saját szememmel kell meggyőződnöm, jól van-e.

−Ő… Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. – ellenkezett Malakim. Már épp eléggé megszegték a szabályokat. Jobban már nem kéne.

−Te maradj csak itt, ha akarsz! – de Auriel nem engedett elhatározásából.

−Mutatom az utat. – ajánlotta fel Sensky.

−Az remek lesz. Indulhatunk is. – jelentette ki. Malakim nem ellenkezett tovább. Útnak indultak Sensky vezetésével. Ez által nem volt nehéz megtalálni a helyet, ahol gyermeküket remélték.

Angyalok lévén mindenhol jelen kell lenniük védencük oldalán. Kívül-belül. Meg van az a képességük, bárhová bejutnak a legkisebb erőfeszítés nélkül. Csak a helyre vagy az illetőre kell gondolniuk és ott teremnek mellette.

−Akkor én megyek is. Rengeteg dolgom van még. – búcsúzott segítőjük.

−Még egyszer köszönünk mindent! – de már el is tűnt.

Mindketten lányukra, Arielre gondoltak. Nem telt sok időbe és a bölcsője fölött csapkodtak szárnyaikkal.

−Ő az. Az én kicsikém. – könnyebbült meg. Ezer közül is felismerte volna, hisz vérszerinti angyalként soha sem lesz teljesen olyan, mint a többi ember. Malakim közelebb ment hozzá. Végig simította az arcát. Ettől Ariel felkacagott, mintha megCsikizték volna. Ezen meglepődtek.

−Lát minket? – fordult Auriel Malakimhoz.

−Nem tudom. – vakargatta meg a fejét elgondolkodva. Vajon mi lehet a magyarázat? – Talán igen, mivel mi vagyunk a szülei és csak nem rég vesztette el a szárnyait, így minket még láthat. – Auriel is közelebb ment és feléje nyújtotta a karját. Ariel ezt viszonozta és jelezte kis karjaival, szeretné ha felvenné. Arcukra még jobban kiült a meglepettség, de karjaiba vette a kis csöppséget, aki ettől még jobban felkacagott. Malakimnak feltűnt, hogy a névtáblán nem az a név áll, amit ők adtak neki. Ezt gyorsan korrigálta és a kiságyon nem sokára az állt, Ariel. Nem szerették volna máshogy nevezni lányukat.

Ettől fogva mindennap meglátogatták háttérbe szorítva más tevékenységüket. Nézték, ahogy cseperedik. Beszéltek hozzá, játszottak vele. De ahogy növekedett, egyszer csak nem reagált többé szülei jelenlétére.

−Hát ez szomorú. – keseredett el Auriel.

−Ne aggódj! – nyugtatgatta Malakim – Ez az állapot nem tarthat túl sokáig. Hisz ő egy vérbeli angyal. – így a látogatások nem szűntek meg, de Auriel már amúgy sem bírt volna távol maradni tőle.

Védelmezték őt mindig mindennel szemben. Jó lehet, ha az embernek egyszerre két őrangyala is van. Ettől Ariel még ha a szülei hiánya miatt nem is még is a legszerencsésebbek közé tartozik, hisz két angyal is oltalmazza. Persze neki erről fogalmam sincs, így sokszor nem is érzi magát szerencsésnek, inkább csak szerencsétlennek, mivel nincsenek szülei. Legalábbis nem úgy, ahogy ő szeretné. Azonban semmi baja sem eshet addig, míg a számára láthatatlan szülők védelmezik. Ariel gyönyörű, ifjú nővé cseperedett. A világon nem volt nála szebb. A szülei, ennél büszkébbek nem is lehettek volna.