Sziasztok! Itt a friss. Ezt a fejezetet Noa írta nektek :) Remélem tetszeni fog, mert nekem nagyon tetszett. Jó szórakozást hozzá! :)
A látványuk letaglózott, pislogtam egy darabig mire elhittem, hogy tényleg látom őket. Ezután a meghökkenés helyét átvette a csodálat. Elvarázsolt a fehér szárnyak látványa, ahogy a tollak hófehére ezüstösen csillogott. Olyan puhák és hívogatóak voltak, hogy kedvem lett volna megérinteni őket.
Malakim és Auriel arcán aggodalom tükröződött, és ahogy alaposabban megnéztem a tökéletes, szinte nem emberi arcvonásukat, olyasmit vettem észre, amit nem akartam elhinni. Auriel szeme ugyanolyan mélykék volt, mint az enyém. ÉS egyre több apróságot véltem felfedezni.
De az nem lehet, hogy hasonlítsak két ilyen különleges lényre.
Auriel gyönyörű volt, ahogy szárnyait kitárva, mint két ölelő kart, ott állt előttem. Fehér ruha volt rajta, amely illett porcelánszerű bőréhez. Tűzvörös haja laza hullámokban hullott vállára, szeme pedig a haragos tenger kékjére hasonlított, de amint belenéztél biztonságban érezted magad, mert határtalan gondoskodást és szeretetet árasztott. A két ellentét csodálatos egységet alkotott.
Malakim arcvonásain mintha nem fogott volna az idő, egyszerűen leírhatatlan volt. Arcáról nehéz volt bármilyen érzelmet is leolvasni, de mélybarna szemei igazán barátságosnak és őszintén hatottak. A szárnyait kiterjesztve erőt és hatalmat sugárzott. Úgy gondoltam bárkit képes lenne megvédeni, akinek szüksége van rá…
−Jól vagy? – kérdezte Chris. De hangja furcsán távolról csengett.
−Minden rendben. Csak egy kicsit megszédültem. – mondtam megnyugtatólag és rámosolyogtam, miután végre visszazökkentem a valóságba.
Még rápillantottam a két angyalra, de figyelmemet inkább a többiekre irányítottam. Tudtam, hogy most nem beszélhetek velük és nem tehetem fel azt a rengeteg kérdést, ami kínzott. Muszáj volt félresöpörnöm a zűrzavart, ami a fejemben volt.
Mindenki szorosan átölelt és boldog születésnapot kívánt, de valami hiányzott. Természetesen én is tudtam mi az, illetve inkább ki… Kelly. Annyira fájt, hogy nincs itt velem. Elhagyatottnak éreztem magam, de ezt hamar el kellett felejtenem az összes többi gondommal együtt. Nem akartam, hogy Chris vagy bárki más aggódjon miattam, vagy szomorúnak lásson.
Néhány nővér egészen meghatódott, amikor átölelt. Különösen Suzanne nővér. Nehéz volt tudomásul vennie, hogy hamarosan itt kell hagynom. Miután engedett a szoros ölelésből egy könyvet adott a kezembe. A könyv igazán réginek tűnt, bőrkötésén nyomot hagyott az idő vas foga, de még így is varázslatosan szép volt. Pár pillanatig csak bámultam a mély barna bőrt, majd könnyeimmel küszködve megköszöntem a gyönyörű ajándékot.
Miután mindenki felköszöntött, sietve a szobámba vonultam. Örültem, hogy végre eljött az ideje, hogy rendezzem furcsa gondolataimat. Alig vártam, hogy végre az ajtóhoz érjek és a rengeteg kérdést Aurielre és Malakimra zúdíthassam.
−Ez meg hogy lehetséges? – kérdeztem elhaló hangon szinte a semminek intézve a kérdést.
−Örülök, hogy újra látsz minket. – mondta lágy hangon Auriel, ami szinte betöltötte a kis szobát.
−Igen, de hogy fogom mindezt kezelni? Hiszen nem hagyhatlak titeket figyelmen kívül. Viszont nem beszélhetek vagy nézhetek rátok mindenki előtt. Mert ők nem látnak titeket, azt hinnék megbolondultam. Sőt még én sem vagyok benne teljesen biztos, hogy nincs így…
−Jaj, kicsim! Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. Mi majd itt leszünk melletted és segítünk. Biztosan nehéz lesz, de majd megoldjuk. Ne, aggódj, kérlek! – fehér kezét felém nyújtotta és olyan puhán végigsimított az arcomon, hogy alig érintette a bőrömet. Meleg bizsergő érzés futott végig rajtam, amitől önkéntelenül is elmosolyodtam. Tudtam, hogy nem oldhatnak fel minden gondom alól, de már nem aggódtam miatta.
Az ágy szélére ültem és a mai napon gondolkodtam. Annyi minden történt ez alatt a rövid idő alatt. Az ajándékot, amit Suzanne nővértől kaptam lassan az éjjeliszekrényre raktam, kíváncsi voltam mi lehet benne, de már nem volt energiám ahhoz, hogy olvassak. Nekiláttam a szokásos teendőimhez és megvetettem az ágyat. Elsőre kissé furcsa volt a két óvó szempár, de hamar hozzászoktam a gondolathoz, hogy mindig mellettem maradnak. Jó volt belegondolni, hogy ez eddig is így volt, még ha én nem is láttam vagy tudtam róla.
Hamar beesteledett és én fáradtan zuhantam az ágyba, de nem tudtam ellenállni, hogy még mielőtt végleg álomra hajtanám a fejem ne pillantsak fel a rám vigyázó szinte szoborszerű angyalra.
−Jó éjszakát! – motyogtam álmosan.
−Jó éjszakát, kicsim! – hallottam a dallamos halk suttogást, aztán mély álomba merültem.
Másnap egészen korán keltem fel. Egy kis friss levegőre vágytam így csak felkaptam az ajándékba kapott könyvet és elindultam a hátsó kert felé. Nem tudtam igazán hová megyek, egyszerűen csak hagytam, hogy a lábaim vezessenek. Végül az ős öreg tölgyfa árnyékában ültem le olvasni, amely a régi időket idéző fekete vaskerítés mellett volt. Hátamat nekitámasztottam az öreg tölgy törzsének, majd kezembe vettem a tegnap kapott könyvet. Lassan lebontottam róla a szalagot és mintha bármelyik percben baja eshetne olyan óvatosan nyitottam ki. Megsárgult régi lapjait cikornyás régies írás díszítette. Gyorsan átlapoztam mielőtt olvasni kezdtem volna. Néhány csodaszép képet is találtam egy-egy oldalon. Fekete tintával voltak megrajzolva és az apró vonások közt a legkisebb részletekig ki voltak dolgozva. A legjobban néhány tájkép fogott meg. Amint a könyv végére értem néhány teljesen üres oldalt találtam. Kissé furcsálltam ugyan, de úgy éreztem, hogy ezeknek az oldalaknak helye van.
Az órára pillantottam és meglepve tapasztaltam, hogy mennyire elment az idő, így nem láttam neki az olvasásnak. Pedig annyira szerettem volna. Elindultam befelé, hogy a többiek nehogy keresni kezdjenek.
A folyosók furcsán üresek voltak, csak néhány álmos ember lézengett errefelé. Miközben elgondolkodva mentem a szobám felé, egy másikból halk sírást hallottam. Így hát nagyon halkan benyitottam oda. Any ült a szoba közepén…
−Mi történt? – kérdeztem halk megnyugtató hangon.
−Megvágtam a kezem – hüppögte és az előtte heverő üvegszilánkokra mutatott.
−Jaj, szegénykém. Mutasd a kezed… –felém nyújtotta kicsi kezét, amit tényleg elég csúnyán elvágott.
– Gyere! Megkeressük az egyik nővért és bekötjük a sebedet. Nem lesz semmi baj. – mondtam neki. Igyekeztem megnyugtatni és a nővérek szobája felé kísértem.
Illedelmesen bekopogtam, majd Tereza nővér nyitott ajtót.
−Mi a baj? – kérdezte.
−Any elvágta a kezét. – mondtam. Bementünk és Tereza nővér elővette a kötszereket, sebtapaszokat. Aztán újabb kopogást hallottunk.
−Jöjjön, Tereza nővér! – mondta sürgetően a számomra eddig ismeretlen lány. Úgy 16 éves lehetett.
−Mi a gond? – kérdezte a nővér nyugodt hangon.
−Rachel rosszul van. – válaszolta a lány.
−Nem ér rá két percet? – kérdezte aggodalmas arccal, majd meg se várva a választ felém fordult. – El tudod intézni?
−Persze, menjen csak! – mondtam.
−Köszönöm! – és amint kimondta már ott sem volt.
Óvatosan kitisztítottam Any sebét, szerencsére nem találtam benne szilánkot. Már majdnem készen voltam, amikor furcsa dolog történt. Épp felragasztottam volna a ragtapaszt, amikor a seb… eltűnt. Csak egy apró heg maradt. Behunytam a szemem majd újra kinyitottam, de hiába pislogtam nem volt ott más csak egy apró rózsaszín heg. Gyorsan leragasztottam mielőtt a kislány is észrevette volna.
−Készen is vagyunk. – mondtam és nyugtató mosolyt küldtem felé. De valószínűleg a zavartság így is visszatükröződött az arcomon.
−Köszönöm! – mondta félénken.
−Gyere, söpörjük össze a szilánkokat. – azzal kézen fogtam és visszakísértem a szobájába.
−Ülj le az ágyra, amíg megcsinálom! – kértem őt.
Nagy csend telepedett ránk, csak az üveg halk csörömpölését lehetett hallani, ahogy összesöpörtem, aztán kidobtam a legközelebbi kukába.
−Hát ezzel végeztünk. Akkor most már minden rendben lesz? – kérdeztem és most már őszintén tudtam mosolyogni.
−Ühüm. – mondta Any megszeppenve és aprót bólintott.
−Hát akkor én megyek is. – megsimogattam a kicsi fejét és elindultam a saját szobám felé, amikor Chrisbe botlottam.
−Akkor tényleg a te hangodat hallottam. Téged kerestelek. Mit csinálsz itt?
−Hát… történt egy kis baleset. Majd elmesélem.
