1. fejezet

−Jó reggelt, Ariel! – lépett be a szobánkba Suzanne nővér.

−Jó reggelt nővér! – mosolyogtam rá. A szüleim hiányát pótolta a nővérek irántam mutatott, túlzott kedvessége és szeretete. Ez, azonban még sem olyan. Amióta gondolkodni tudok, egyfolytában azon töröm a fejem, vajon mi okuk volt rá eldobni maguktól. Ez mindig elszomorít. A nővérek azt mesélték, hogy alig pár órás voltam, mikor az árvaház kapuja előtt, rám találtak. De miért? Se egy levél, se semmi, ami magyarázatot adott volna erre.

Ettől függetlenül igyekszem és törekszem a pozitív gondolkodásra, mert az élet csak így lehet szép. És minden percét szeretném kihasználni.

−Hol van Kelly? – kérdezte Suzanne nővér. Szerencsénk van, mert Kellyvel egy kétágyas szobában lakunk, csak mi ketten, egészen kiskorunk óta. Míg vannak olyanok, akik négy, hat, nyolc, sőt tízágyas szobákban vannak együtt. A Szent Ágoston már, így is telítve van, de állandóan akadnak új lakok.

−Már korán reggel felkelt. – falaztam neki, mert ő a legjobb barátnőm, de azaz igazság, egész éjszaka nem volt itthon. Kezdek aggódni, de ha kiderül, neki annyi. Ezért magamban kell tartanom félelmeimet.

„−Aranyszíve van, ennek a lánynak. – dicsérte Auriel.

−Szerintem nem jó, ha falazik a barátjának. Bajba kerülhet miatta. – mérgelődött Malakim.

−Ugyan már! Kellyvel, gyerekkoruk óta barátok. Te meg mostanában állandóan zsörtölődsz.

−Persze, mert, ha a nővérnek nem mond igazat, a szüleinek se tenné.

−Ebben, nem lehetsz biztos. Ez egészen más a helyzet. – veszekedtek mostanában egyre többször. Előtte is épp elég sokat. Ezért lepődött meg mindenki tettükön. Soha se voltak túl jóban.”

−Értem. Csak jöttem szólni, gyertek reggelizni! – felelte, bár az arcán az látszott, nem igen hiszi, amit mondtam.

−Jövök Suzanne nővér. – megpusziltam az arcát és már rohantam is. Nem túl sokat aludtam, így már rég felöltözködve ültem az ágyamon. Kellyről semmi hír.

„−Ez az állandó rohanás! – Malakim, megint csak mérgelődik. Néha rosszabb tud lenni, mint egy nő.

−Az emberek világa már csak ilyen. – ellentétben Malakimmal, Auriel nagyon is büszke az ő egyszem kincsére.”

−Szép reggelt Ariel! – az ebédlőbe lépve, Chris fogadott.

−Szia Chris! – öleltük meg egymást. Chris a másik legjobb barátom.

−Kelly? – kérdezte ő is. Mi hárman egy csapat vagyunk, de Kelly mostanában kicsit kezd eltávolodni tőlünk és egyre többször szegi meg a szabályokat. Nem tetszik a dolog. A végén valami baja lesz.

−Ne is kérdezd! – feleltem csak egyszerűen.

−Már megint? – kérdezte, de egyáltalán nem volt meglepve. – A héten ez már hányadik?

−Túl sokadik. – ez annyira elszomorít. Mi történhetett vele? Mitől változott meg ennyire? Régen mindent együtt csináltunk.

−Gyere! Reggelizzünk végre, mert éhen halok. – Chris imád enni. Semmi pénzért nem hagyna ki egy étkezést sem.

−Nekem elment az étvágyam. – szomorodtam el.

„−Szegény kislányom! – aggodalom ült ki Auriel arcára.

−Ezek csak emberi dolgok. Nem kell aggódnod, nem lesz tőle semmi baja. – végre úgy beszélt, mint egy férfi, aki bízik magában és a gyermekében. Bár nem igen tudja gyakorolni szülői teendőt, mivel ő, láthatatlan számára.

−Remélem, igazad van. – egész élete során, amikor csak lehetett, itt voltak mellette. Látták felnőni. Nem maradtak ki semmiből sem. Mindenről tudnak, ami történt, de azért ők sem lehetnek ott mindenhol és nem tudnak mindenben segíteni. Ebbe bele kell törődniük.

−Nekem mennem kell. – távozott Malakim. Auriel, azonban továbbra is Ariel háta mögött állt és vigyázott rá. Ebből ő, mit sem tud. Három évesen elvesztette vagy ki nőtte, ki tudja, azt a képességét, hogy angyalok gyermekeként, lássa őket. El is felejtette mindezt.”

−Ariel! – szólított meg egy félénk hang.

−Tessék? – fordultam a hang irányába. Egy töpörtyű kislány, Betty állt a székem mellett.

−Megígérted, segítesz a leckémben. – nézett rám szégyenlősen.

−Persze. – mosolyogtam rá és az ölembe vettem. – Délután neki ülünk. Addig pedig tudsz játszani. Jó lesz így? – szombat lévén úgy sincs jobb dolgom. Meg szívesen is segítek. Válaszként csak mosolygott, aztán leugrott és elszaladt.

−Köszönöm! – kiabált vissza boldogan. Olyan jó érzés, hogy ezzel az aprósággal is örömet tudtam neki szerezni. Ennek ellenére szomorúan fordultam vissza az ételemhez, amihez hozzá se nyúltam.

−Tudod milyen Kelly! – próbált vigasztalni Chris. – Azt még meg eszed? – ráztam a fejem, mire az én reggelimet is eltüntette magában.

−Eddig én is azt hittem. – éhesen indultam ide, de megérkezvén, már egy cseppet sem voltam az.

Kelly egész nap nem mutatkozott. Még csak fel se hívott. Már nem csak aggódtam, de dühös is voltam, amiért ilyen felelőtlen. Délután segítettem Betty házijában. Ez egy kis ideig elterelte a figyelmemet. De este megint nem volt mivel elütnöm az időt.

Szélsebesen rontottak be a szobába.

−Kelly! – lepődtem meg. Nem kellett volna, de ilyen hirtelen nem számítottam rá. – Hol voltál? – szegeztem neki a kérdést az első döbbenet után.

−Sajnálom! De ezt te úgy sem értenéd. – előszedte a bőröndjét és elkezdte pakolni a cuccait.

−Mit csinálsz? – néztem rá, egyáltalán nem értve ezt a viselkedést. – Miért mondasz nekem ilyeneket? – felálltam és odamentem hozzá. – Kérlek, Kelly! El se tudod képzelni, mennyire aggódtam. Nem tudtam jól vagy-e. Ráadásul, ha lebuksz, véged.

−Már nem számít. – rám se nézett. Folyamatosan dobálta a cuccait a bőröndbe.

−Ennyit ér neked a barátságunk? – nem akarom elhinni. Annyira megváltozott.

−Tényleg röstellem. – nézett végre rám. – Igazad van. Előtted nincsenek titkaim. – nem úgy tűnik, pedig eddig nem volt soha sem. Mindig egymással beszéltünk meg mindent. – Szerelmes vagyok.

−Tessék? – nem tudtam leplezni megdöbbenésemet, pedig hát természetes dolog.

−Igen. Ma este elszököm vele.

−Hogy mi? – ez már túl sok volt nekem. – Most csak viccelsz, nemde? – nem úgy nézett ki. Csak rázta a fejét, hogy nagyon is komolyan gondolja. – De ezzel tönkre teszed az életedet. – igyekeztem meggyőzni, de tudtam, nem fog menni.

−Ne is próbálkozz! Nem gondolom meg magam. – hárította a próbálkozásomat. – Elegem van a bezártságból, ebből az életből.

−De nem vagyunk mindig itt.

−Persze, amikor suliba megyünk, de az se különbözik ettől. Sőt, még rosszabb. Izgalomra vágyom, - lelkesült fel – pezsgésre, kalandokra és együtt akarok lenni a szerelmemmel.

−Kelly! – egyszerűen nem tudtam, mit mondani.

−Kérlek, érts meg! – ölelt át. Észre se vettem, mi játszódik benne. Talán, akkor segíthettem volna, megakadályozhattam volna ezt az egészet. – Vigyázz magadra! – el is tűnt észrevétlenül. Döbbentem álltam az ajtóban. Torkomon akadtak a szavak.

„−Auriel! – jelent meg Sensky – Apokrif hívat. Szörnyen dühös.

−Nézz csak rá! – mintha meg se hallotta volna – Olyan szomorú, csalódott. Ettől még mi sem tudjuk megvédeni, nem igaz?

−Hallottad, amit mondtam? – nem érti, mi lehet vele.

−Miért ne hallottam volna? – nézett rá a mellette álló barátjára. – Csak olyan nehéz. Ilyen állapotban nem hagyhatom itt.

−De hisz nem lát. Fel se tűnik neki. – értetlenkedett. Nyilvánvaló, hogy nem érti Auriel aggodalmának okát.

−De én látom őt és, ha nem vagyok ott, nem tudom szemmel tartani. Ebben az állapotában pedig még inkább nem akarom itt hagyni. – magyarázta.

−Értem. – gondolkodott el szavain Sensky. – Ha szeretnéd, addig szívesen itt maradok vele. – ajánlotta fel – De mindenképpen meg kell jelenned Apokrif előtt.

−Nagyon szépen köszönöm! – könnyebbült meg. – Már itt se vagyok.”

A döbbenet még mindig az ajtóban tartott. Abban reménykedtem, csak álom az egész. Becsuktam a szemem. Ha felébredek, akkor minden rendben lesz. Újra kinyitottam a szemem. De semmi nem változott. Ugyanúgy álltam az ajtóban, mint az előbb. Visszarohantam az ágyamhoz és zokogva zuhantam rá.

„−Mi történhetett? – Sensky nem tudta, mit tegyen. – Ennek Auriel nem fog őrülni.”

A legjobb barátom is elhagyott, akárcsak a szüleim. Engem mindenki csak elhagy. Ömlöttek a szememből a könnyek.

−Mi történt? – Chris jelent meg az ajtóban.

−Hogy kerülsz ide? – könnyes szemmel néztem fel rá.

−Jöttem megnézni, Kelly visszajött-e már és jó éjt akartam kívánni. – arca félelmet tükrözött – Ariel? – a hangja lejtéséből éreztem, már a legrosszabbra gondol.

−Semmi komoly. – próbáltam előadni a higgadtat, nem túl nagy sikerrel. Még mindig nem fogtam fel teljesen a történteket. De a zokogást nem bírtam abba hagyni. A fejem visszahullott a párnára, testem hangtalanul rázkódott.

−Akkor, mi a baj? – ült le az ágyam szélére.

−Kelly elment. – jelentettem ki, de az arcomat még mindig a párnába temettem.

−Hogy, hogy elment? – túl jól ismerem. Nem hiszi, amit hall. – Hova ment? Mikor jön vissza? – nem is csoda. Nem voltam elég világos. Felültem.

−Chris! – bele néztem a szemébe. – Nem jön vissza. Örökre elment. – nyomtam meg minden egyes szót, hogy jól értse. Egy értelme hangot nem tudott kinyögni. Én meg visszazuhantam bánatomba. – Engem mindenki csak elhagy. – tört fel belőlem ismét erőteljesen a sírás. Chris a vállamra tette a kezét. Újból rá emeltem a tekintetem.

−Én, soha nem hagylak el. – ígérte meg komolyan, teljesen őszintén. Benne legalább bízhatok. Tudom. Átöleltem.

−Mi folyik itt? – lépett be hirtelen Mary nővér. Felpattantunk, mint akik valami rosszat tettek, pedig nem. – Mit keresel a lányok szobájában Christopher?

−Csak bejött elköszönni lefekvés előtt. – mentegettem, de amúgy is ez az igazság.

−Valóban? – nézett rá mérgesen. Chris ilyenkor teljesen elveszíti önmagát. Csak makog-dadog összevissza.

−Hát… ő…

−Várom a választ, fiam! – gyorsan oldalba böktem.

−Igen Mary nővér. Így igaz. És akkor itt találtam – eredt meg a nyelve – Arielt, sírva. – ezt nem kellett volna elmondania, de sokáig úgy se lehet titokban tartani.

−Mit jelentsen ez? – nézett rám. Szemem ki van sírva, így ha akarnám, se tudnám letagadni. – Miért sírtál? – jött közelebb megenyhülve. Mindig is csodálkoztam azon, ahogy hozzám viszonyulnak. Igyekeznek a kedvemben járni, óvni és védeni. Persze a többiekkel is jól bánnak a nővérek, de velem különösen.

−Úgy se tudnám sokáig eltitkolni. – hajtottam le a fejem. Kicsit szégyellem magam, mert úgy érzem, elárulom a barátomat, de amiatt is, hogy csak most szólok, mert talán tehettünk volna valamit. – Kelly miatt.

−Á! Tényleg. Hol van Kelly? – nézett körbe. – Már egy ideje nem is láttam. – újra elkapott a sírás. Már a gondolattól is, hogy nincs többé. Egyedül maradtam. Persze itt van Chris, de vele nem lehet mindent megbeszélni. – Jól van, na! Azért nem kell ennyire itatni az egereket! – vigasztalt.

−Épp ez az Mary nővér. Kelly elment. Soha többé nem jön vissza. – borultam ismét zokogva a párnámra.

−Mi? – neki is torkán akadtak a szavak. – Christopher! Azonnal térj vissza a szobádba! – újra megjelent a szigor. Még soha nem fordult el, hogy bárki is elszökött volna az intézményből. Chris megsimogatta a fejem nyugtatólag, majd távozott.

−Azonnal értesítenem kell a Szent Anyát. – ezzel ő is elrobogott. Ismét egyedül maradtam a bánatommal. A szívemet egyre jobban mardosta az egyedüllét és a tehetetlenség. Életemben most először éreztem magam szerencsétlennek, teljesen egyedülinek ebben a nagy és gonosz világban.