Ahogy mindenki ki ment a szobából, teljes súlyával nehezedett rám a magány és az elhagyatottság érzése. Már rég nem éreztem, így magam. Nagyon ritkán voltam egyedül és akkor sem túl sokáig. Álomba sírtam magam.
„−Apokrif nagyon dühös. Mi tartott eddig? – szegezte Aurielnek a kérdést Malakim, amikor végre megérkezett Édenbe.
−Nem volt könnyű ott hagyni a lányunkat. Válságon megy át. – magyarázta neki. Senskyn kívül senki sem tudja, hogy ők is tudják, hol van Ariel. Jobb, ha soha nem derül ki, mert Apokrif csak egy esélyt ad, ha valamelyikük hibázik és hát ők az egyik legnagyobb bűn elkövetése után nyertek újabb esélyt. Ám, ha kiderülne a titkuk, nem lenne több esélyük és automatikusan elveszítenék szárnyaikat. Akkor pedig Arielt se látnák többé.
−Milyen válság? – Malakim arca gondterhelt lett. Nem tölt, annyi időt a lányával, mint az anyja, de érzései neki is vannak, még ha sokszor nem is mutatja ki.
−Majd később elmondom. – súgta oda – De most sietek.
−Auriel! Na, végre! Merre jártál? – tényleg szörnyen ideges az angyalok vezetője. Ritkán látni ilyennek, de akkor jobb elkerülni őt. – Elmagyaráznád, mi van veled?
−Nem érte mire gondolsz Apokrif. – próbálta terelni a szót.
−Nagyon jól tudod. Az utóbbi időben, miért hanyagolod el a teendőidet? – ajjaj. Ebből baj lesz. Talán megsejtett valamit? Mindenesetre náluk nem úgy telik az idő, mint a földön, hanem sokkal lassabban. Ami lent éveknek tűnnek, addig náluk csak napoknak. Hogy lehetséges ez? A megmagyarázhatatlan és különös jelenségeknél ezt soha sem lehet tudni. –Esetleg alkalmatlanná szeretnél válni a szárnyaidra? – szegezte neki a kérdést.
−De hogy is. – hárította habozás nélkül a feltételezést. Még csak azt kéne. Mi lenne, akkor Ariellel?
−Rögtön gondoltam. – felelte mérgesen. – Ezentúl figyelni foglak és, ha a legapróbb hibát is elköveted, akkor nincs több esélyed. Megértetted?
−Természetesen. – ekkor tudatosult benn, kevesebb időt tölthet lányával. Ettől elszomorodott.
−A védencednek szüksége van rád.
−Máris megyek. – de tekintete nem volt túl lelkes, ahogy szavai se. De a szárnyait semmiféleképp nem veszítheti el, mert akkor egyáltalán nem láthatná Arielt. Így be kell érni kevesebb idővel. Mostanában tényleg elhanyagolta teendőit. Idő kérdése volt, mikor tűnik fel bárkinek. De, ha egyszer olyan nehéz őt ott hagyni! De nem volt, mit tenni. Előbb azonban értesíteni kell Senskyt.”
−Ébredj Ariel! – keltegetett Suzanne nővér. Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok.
−Valami baj van? – ruhástól nyomott el az álom.
−Itt a rendőrség és beszélni szeretnének veled. – ettől megrémültem. Mit keres itt a rendőrség? És mit akar tőlem?
−Miért? – kérdeztem megilletődve. Azt se tudtam hová fussak.
−Nem kell megijedned. Csak Kellyről van szó. – mondta megnyugtatólag. Bár sokat nem használt vele.
−Kellyről? – nem értettem, mit jelent ez. Biztos még nem ébredtem fel eléggé és ezért nem tudom felfogni, miről is beszél a nővér.
−Igen. Tudod Kelly, kiskorú, ezért nem tűnhet el csak úgy, amikor a kedve tartja. Ezért be kellett jelentenünk az eltűnését és emiatt akarnak beszélni veled is, hát ha tudsz valamit, ami fontos lehet a megtalálásában.
−De nem tudok semmit se. Az utóbbi időben nem mesélt nekem semmit. – ez a tény újra elszomorított.
−Azért biztos többet tudsz nálunk. Kérlek, gyere velem! – nem volt, mit tenni, mennem kellett.
−„Sensky! – Auriel visszaért szólni neki, nem kell itt maradnia, mert még sokára jön vissza. – Köszönöm, hogy itt maradtál!
−Nincs mit! Mesélj! Mi volt? – izgatottságtól csengett a hangja.
−Semmi különös, csak szólni jöttem, nem kell itt maradnod, mert sok elmaradásom van, így nem tudom, mikor tudok visszajönni.
−Értem. Apokrif jól leszidott, mi?
−Mondjuk. – nem szeretne ilyesmiről beszélni. Ez csak az ő dolga.
−Rendben. Majd később beszélünk.
−Várj! Mondd el azért, mi a helyzet Ariellel?
−Ki hallgatja a rendőrség.
−Mi? – lepődött meg. – Miért?
−Ne aggódj! Csak Kelly miatt.
−Húh! Oké. – ettől a ténytől megkönnyebbült. Várható volt, hisz Kelly kiskorú és természetes, ha a legjobb barátját is ki kérdezik. De, így megint, hogy hagyja őt itt? – Erőt kell vennem magamon. Nem maradhatok. – azzal, mind a ketten eltűntek.”
Suzanne nővér bekísért a Szent Anya irodájába. Ott már vártak rám a rendőrök. Látványuktól még jobban megijedtem. Soha nem volt dolgom még velük.
−Kisasszony! – üdvözölt udvariasan, de én ledermedtem. Úgy éreztem, mintha én lennék a bűnös. Pedig nincs okom így érezni. Soha, semmi bűnt nem kö
vettem el. A legtöbben ilyesmivel nem büszkélkedhetnek. – Foglaljon helyet! – leültem, arra a székre, amire mutatott. – Nem kell félnie! Csak pár kérdést szeretnék feltenni Önnek Kelly Stornról. – bólintottam. – Rendben. Akkor kezdjük is. Mostanában nem vett észre semmi különöset Kelly viselkedésében?
−Őszintén szólva – kezdtem kissé bizonytalanul dadogva – elég furán viselkedett az utóbbi időben.
−Ezt, hogy érti? – reméltem, hogy nem kell ki fejtenem. Persze hiábavaló is volt, mert tudatalatt tudtam, nem lehet kitérni a részletek alól.
−Kellyvel kisgyerekkorunk óta a legjobb barátok vagyunk. – kezdtem bele végül. Ha bajba kerülök, legyen. Mindig, mindent együtt csináltunk. De egy ideje már alig láttam, alig beszéltünk. Egyre többször szegte meg a szabályokat, sokszor az éjszakát sem töltötte itthon.
−Erről, miért nem szólt senkinek? – szegezte nekem a kérdést, nem épp kedvesen. Ettől még jobban megrémültem, mint eddig.
−Sajnálom Suzanne nővér! – elkezdtek potyogni a könnyeim.
−Semmi baj kicsikém! – jött oda vigasztalni én meg átöleltem a derekát, ahogy egy gyermek teszi az édesanyjának, ha valamiért szomorú és vigaszra van szüksége. – Ha megkérhetném, mellőzze ezt a stílust a gyerekkel szemben. – fordult a rendőr felé. – Még Ariel is kiskorú, úgyhogy ehhez mérten bánjon vele.
−Én csak nem akartam, hogy Kelly bajba kerüljön. – szavaimat továbbra is a nővérhez intéztem. – Féltem, hogy akkor elküldik innen, hisz mostanában sok baj volt vele. – a kezembe temettem az arcomat.
−Megértem Ariel, hidd el! Bár, akkor is jobb lett volna, ha szólsz, mert talán akkor elejét vehettük volna ennek az egésznek. – még jobban rázni kezdett a zokogás. – Nincs semmi baj! – ölelt újból magához. Tudja, hogy csak a barátom miatt tettem. De most, akkor is nagyon rosszul értem magam, mert lehet tényleg megtudtuk volna akadályozni a szökését. Bár, erre semmi garancia nincs. Ahogy őt ismerem, úgy is kitalált volna valamit és rövidesen megpattant volna. De legalább nem lenne ez az érzés, hogy nem tettem semmit ez ellen.
−Elnézést! Folytathatjuk? – nézett a nővérre a kérdező rendőr.
−Természetesen. Jól vagy Ariel?
−Igen nővér. – letöröltem arcomról a könnycseppeket. Erősnek kell lennem. Soha sem voltam az a sírós típus. Akkor most mi ütött belém? Az eltelt néhány órában többet sírtam, mint egész életem során.
−Mondd el, mi történ ma? – szavai kedvesebben csengtek.
−Kelly már tegnap este elment és másnap egész nap nem mutatkozott. Ez még soha nem fordult elő. Ha kimaradt éjszakára, napközben mindig itt volt, bár soha nem mondott semmit. Ezt furcsálltam. De most egyáltalán nem mutatkozott. Rettenetesen aggódtam, de nem akartam bajba keverni, ezért magamban tartottam félelmeimet. – Suzanne nővérre néztem. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Türelmesen hallgatott mindenki. – Aztán este berobbant a szobába, elkezdte összedobálni a cuccait a bőröndjébe. Nem vettem róla tudomást. Kérdőre vontam, hol volt egész nap meg ilyenek.
−Értem. És mondott valamit? – tette fel újabb, de nyilvánvaló kérdését. Közben szorgalmasan jegyzetelte, amit mondok.
−Azt mondta, elege van a bezártságból, pezsgőéletre, kalandokra, szabadságra vágyik és már nem bírja elviselni ezt az életet. – próbáltam visszaemlékezni, de olyan gyorsan történt minden, fel se fogtam teljesen azt, amit mondott.
−Ez minden? Mást nem mondott? – látta, elgondolkodom egy kicsit. – Kérem, próbáljon visszaemlékezni! Lehet, hogy fontos.
−Hát, még azt mondta, szerelmes. – nem volt értelme titkolni. Talán tényleg segíthet ez az információ. Kelly még túl fiatal. Nem tudja, mit csinál. Nyugtatgattam magam, amiért, így felfedtem őt az idegenek előtt. Még nálam is fiatalabb egy évvel.
−Köszönjük szépen! Sokat segített. – a Szent Anya felé fordult a rendőr, aki eddig csak szótlanul ült. – Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk.
−Nagy köszönjük! – a rendőrök távoztak, Suzanne nővér pedig visszakísért a szobámba.
−Öltözz át és aludj! Minden rendben lesz. – de addigra kiment a szememből az álom. Pizsamában feküdtem az ágyamon, töprengve bámultam a plafont. Jövő héten lesz a szülinapom. Még soha sem ünnepeltem Kelly és Chris nélkül. Chris szerencsére itt lesz velem, de Kelly nélkül, akkor sem lesz ugyanaz. Csak úgy elhagyott, mintha az, amit együtt, éveken keresztül átéltünk, nem is számítana. Ez teljesen lesújtott. Hogy változhatott meg ennyire? Képes volt csak úgy lelépni. Ha én nem erősködöm, akkor szó nélkül ment volna el. Na, elég ebből! Nemsokára nagykorú leszek. Meg kell állnom a saját lábamon. Nem nyavalyoghatok állandóan. Erősnek és bátornak kell lennem. Közeleg az érettségi is. Van épp elég gondom, erre még ő is tetézi. A jelentkezésemet már be is adtam felsőoktatási intézményekbe, de sajnos csak az érettségi után derül ki felvettek-e vagy sem. Majd rögtön megkezdem önálló életemet, illetve az egyetem megkezdésekor. Suzanne nővér azt mondta, ne aggódjak, mindenben segíteni fognak nekem, illetve nekünk. Az egyház sok lakást tart fenn, amit az árvaházat elhagyó fiataloknak, adnak ki, sokkal olcsóbban, mint egy normális albérlet díja, ezzel is megkönnyítve felnőtt életük kezdését. Mi hárman együtt szerettünk volna lakni. Persze Kelly csak később tudott volna csatlakozni hozzánk, mivel fiatalabb nálunk, de Chris-szel már most együtt mehetünk. Ő is ugyanazokra a helyekre jelentkezett, mint én, hogy még ekkor se kelljen elválnunk. Külső szemlélő számára a kapcsolatunk fura lehet. De testvérként szeretjük egymást. Ő legalább nem hagyott el engem. A nővérek nem igen díjazzák a fiú-lány együtt élést, de ők is tisztában vannak azzal, hogy a mai világban semmi különös nincs benne. Főleg az egyetemeken és főiskolákon.
A leghőbb vágyam, hogy ügyész legyek és rács mögé juttassam a sok gonosz embert. Ezért a legboldogabb, akkor lennék, ha felvételt nyernék a jogi karra. Bilix, elég nagy város. Rengeteg felsőoktatási intézmény található itt. De az én vágyam a Bornéro Egyetem jogi kara. Jelentkeztem még az Aiowa Főiskola pszichológia szakára és a Personally Egyetem orvosi karára. Mindegyik nagyon érdekel, de főleg a jog. Hamarosan úgyis kiderül.
Reggel felé nyomott el az álom.
„−Szia! Merre jártál? – Malakim egy ideje nézte lányát, amint az ágyán fekszik és, aki csak pár perce aludt el az eseményektől megviselten.
−Te itt? – lepődött meg Auriel, amint visszatért ügyeinek elintézése után.
−Már egy ideje. Furcsa volt, mikor nem találtalak itt. – felelte kicsit gúnyolódva.
−Tudod, hogy Apokrif hívatott. Mostanában elhanyagoltam a teendőimet. – hajtotta le a fejét szégyenlősen. – Figyelni fog, így kevesebbet lehetek itt. – ettől elszomorodott.
−Válthatnánk egymást. – vetett fel egy ötletet Malakim. – Nem kell mindig egyszerre itt lennünk. És akkor, míg az egyikünk itt van, a másik elintézheti a dolgát, aztán csere. – mondta nagyon komolyan.
−Ez tetszik. – vidult fel Auriel. – Legyen így! Legalább soha nem lesz egyedül. – így figyelték gyermekük álmát.”
