Sziasztok! Most én (Zora) hoztam nektek a frisst. Remélem tetszeni fog. Mindenki véleményét várom. Noa, várom a véleményedet az ötletemről is, hogy hogy tetszik. :) Remélem élvezni fogjátok és nem lett túl unalmas :) Jó olvasást mindenkinek :)
Chris már nagyon izgatottan várta, hogy elmeséljem neki, mi történt. Ültünk a szobámban és nem tudtam hogyan fogjak hozzá. Nem lett volna értelme titkolózni előtte, mivel egyszer már úgyis látta, ahogy egy vízzel teli pohár lebegett a kezembe. Azóta nem igen beszéltünk róla, de a tény az tény.
- És komolyan begyógyult a sebe, ahogy hozzá értél? - nézett rám csodálkozva. Nem hibáztattam érte, hisz én magam is nehezen hittem el a körülöttem zajló eseményeket. Még mindig nehezen fogom fel, hogy angyalok a szüleim, az pedig végképp hihetetlen számomra, hogy kiváltságokkal, különleges képességekkel jár.
Egyszer valamikor szárnyam is lesz. Ez a legbizarrabb az egészben. Én, meg a szárnyak! Olyan távoli ez a dolog és megfoghatatlan, nem vagyok képes a reális dolgok közé sorolni. Hiszen ember vagyok, mégis hogyan lehetne nekem szárnyam? De a szüleim angyalok, szerintük én is az vagyok, csak emberként nőttem fel.
Ez a sok összevisszaság teljesen összezavart. Egyszerűen már nem tudom, mit higgyek el és mi az, ami teljesen képtelenség. Valójában az egész angyal dolog az. Még sem tagadhatom meg azt, amit látok, érzek, tapasztalok. Nem lehet az egész képzelődés. Vagy tényleg teljesen elment az eszem?
- Komolyan. Gyorsan bekötöttem mielőtt a kislány észrevette volna. Nagyon mély volt a sebe, Chris! De hirtelen nyoma se volt, csak egy kis heg maradt. - magyaráztam erőteljesen.
- Húh! Ez nem semmi. Múltkor a pohár, most meg ez? - mélázott a semmibe. - Mi történhet itt, Ariel? - szerettem volna mindent elmondani neki, utálom ha titkaink vannak egymás előtt, de féltem ez már túl sok lenne neki és örökre elveszíteném őt is, ahogy Kellyt. Kelly! Vajon mi lehet vele? Remélem jól van.
- Fejezzük be ezt a témát. - nem akartam hazudni neki, de még nem volt felkészülve ilyen információ befogadására, éreztem. Inkább jobb ha abba hagyjuk.
Eszembe jutott, ma még nem is láttam Aurielt és Malakimot. Szerettem volna beszélni velük. Azt is nehezen emésztettem meg, hogy hallom őket, de most már látom is mindkettőjüket. Kezd minden nagyon zavaros lenni. Több információra lenne szükségem a megértéshez, megérteni mi történik velem, de még ők sem tudnak minden kérdésemre válaszolni. Muszáj lesz valakit találni. Ez így nem mehet tovább. Nagyon nem jó. Mindig arra vágytam legyenek szüleim, különleges legyek, ne csak egy a sok elhagyott gyerek közül. De ez azért sok.
- Hagylak pihenni. Vacsoránál találkozunk! - Chris lelépett. Szerintem egyre inkább dilisnek tart. De, hogy tudnám elmagyarázni neki mindezt úgy, hogy ne soroljon a fenetikus őrültek közé?
- Itt vagytok? - kérdeztem halkan. Talán Chris még a közelben lehet. Ha meghallja magamban beszélek el se tudom képzelni, mit gondolna.
- Persze, hogy itt. Soha nem hagyunk magadra. - jelent meg Auriel.
- Malakim? - egyedül volt, Malakim nélkül.
- Neki dolga volt, így már elment egy ideje. - ült le mellém az ágyra.
- Hogyhogy nem láttalak? - furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hisz azt mondta egész nap itt voltak.
- Neked is, meg nekünk is még új a dolog, hogy látsz minket. Hozzá kell szoknod, ezért nem akartunk zavarni a jelenlétünkkel, így megbújtunk a háttérben. - magyarázta kedvesen. Egy kéz ölelt át gyengéden. A döbbenettől szóhoz sem bírtam jutni. - Ez azzal is jár, hogy most már meg tudunk érinteni, át tudunk ölelni és te is minket.
- Szóval végig itt voltatok? - bólintott. - Akkor láttad, mi történt, igaz?
- A begyógyult sebre gondolsz? - szótlanul ültem. Olyan képtelenség. - Igen. Tudom, hogy sok kérdésed van.
- El sem tudod képzelni mennyi. - válaszoltam. Nyomasztott a tény, hogy egyedül vagyok ezzel a teherrel.
- Akármennyire is szeretnék válaszolni rájuk, nem tudok mindre.
- Akkor ki tud? - kell lennie legalább egy olyan személynek, illetve angyalnak, aki tud. Nem létezik, hogy nincs ilyen.
- Nem tudom. - olyan mintha semmit se tudnának, vagy csak úgy tesznek. Tudom, hogy örülnöm kellene, amiért végre nem vagyok egyedül, végre itt vannak velem a szüleim, de nem megy. Túl sok dolog nyomaszt, túl sok kérdés van, amire választ szeretnék kapni.
- Auriel! - hirtelen felpattantam a helyemről.
- Ez meg mit jelentsen? - lapultam a falhoz.
- Ne aggódj! Jó barát. Általa tudtuk meg hol vagy. - egy másik, számomra ismeretlen angyal állt a szobám közepén.
- Lát engem? - sokkal meglepettebbnek tűnt, mint én.
- Hogy lehetséges ez? Azt hittem csak titeket láthatlak. - egy újabb rejtély.
- Mivel te is angyal vagy, abban a pillanatban, amikor megláttál minket, származásodnál fogva képessé váltál az összes angyal látására. - ez érthető és végre kielégítő válasz volt. Azért nem mindenben tudatlanok. Nem is tudom mért hittem róluk ezt.
- Miért jöttél, Sensky? - kérdezte Auriel. Egyelőre képtelen vagyok őket anyának és apának szólítani. Mégis csak angyalok!
- Apokrif védőt akart kirendelni Ariel mellé, amikor rájött, tudtok a hollétéről. Őrjöngött. Azonnal hívat. - hadarta gyorsan.
- Nem kell nekem semmilyen őrző-védő. - én is angyal vagyok, nincs szükségem őrangyalra. Mi szükségem lenne rá?
- Mindenki számára jelölnek ki, ha eljön az ideje. Kinek korán, kinek később. - sokat kell még tanulnom, ez nem volt kérdéses.
- Én is angyal vagyok, ráadásul itt vagytok ti is. - ellenkeztem tovább. Így is elég angyal van az életemben, nem kell még több.
- Mi nem hivatalosak vagyunk. Erre a célra Apokrif, a főnökünk jelöl ki. Különben sem árt, ha van melletted valaki hivatalosan is.
- Miért van szüksége az angyaloknak főnökre? - ez már csak a makacsságom terméke. Egy idióta kérdés, ami kicsúszott.
- Mindenkinek van főnöke. Vezető nélkül felborulna az egyensúly és eluralkodna a káosz. - ebben egyet kellett értenem vele. Azonban akkor sem akartam még több természetfelettit. Épp elég gondom van saját magammal.
- És kit jelölt ki? - eszembe se jutott eddig megkérdezni. Persze Auriel anyai ösztönei mindenre gondoltak.
- Nelakielt, egy fiatal, új angyalt. - válaszolta Sensky. Ez a hír egyáltalán nem dobott fel. Úgy éreztem magam, mint egy hisztis kislány, aki nem kapja meg, amit akar, hiába is győzködi a szüleit.
- Remek. Egy tök kezdőt kapok, aki talán még a szárnyait sem tudja használni. Mintha nem lenne épp elég gondom. - abban a pillanatban belebbent még egy alak. Hirtelen túl kicsinek éreztem a szobát.
- Tudom használni a szárnyaimat. - szuper, már csak ez hiányzott. Nem akartam megbántani, de egyedül is boldogulok, ahogy eddig mindig.
- Hadd mutassam be neked Nelakielt. - mutatott az előttem álló, barna hajú, kék szemű, be kell vallanom, igen helyes angyal srácra.
- Örvendek. - nyújtotta udvariasan a kezét. Még mindig durcás voltam, ezért szégyellem, de faragatlanul elutasítottam a köszöntését.
- Kérlek csukd össze a szárnyaidat! Elég szűkös itt a hely. - még mindig haragudtam egy kicsit, amiért bébiszittert kaptam. Persze nem így kellett volna felfognom, de egyelőre nem ment másképp.
- Hupsz! Bocsi! - húzta összébb magát. Jobb volt amíg nem láttam őket, addig nem volt helyszűke.
- Nekünk mennünk kell Auriel! - fordult feléje Sensky. - Apokrif nagyon dühös és mindkettőtöket látni akar. - ettől megrémültem. Ha egy főnök dühös az alkalmazottaira, abból semmi jó nem származhat. Gondoltam odafönt sincs ez máshogy.
- Minden rendben lesz! - puszilt meg Auriel, majd távoztak is. - Ne feledd, mindig van melletted valaki! - persze kivéveNelakielt, aki elég ügyetlennek látszott.
Újra leültem az ágyra. Ismét kezembe vettem a Suzanne nővértől kapott kis könyvecskét. Alig vártam, hogy a képek nézegetésén kívül végre bele is olvassak egy kicsit.
- Magamra hagynál, kérlek! - Nelakiel nem úgy nézett ki, mint, aki nagyon zavartatná magát, ezért rá kellett szólnom.
- Ó, hát hogy ne! - egy szempillantás alatt kámforrá vált. Ezt szívesen kipróbálnám én is.
Megint viszketni kezdett a hátam, de most valahogy nem zavart.
- Még mindig itt vagy? - a megszokott hülye kérdéseim egyike.
- Persze. Hisz ez a dolgom. - hallottam a hangját. Naná! Kár is volt reménykednem, hogy egy kicsit újra teljesen magam lehetek, főleg most, hogy már őrangyalom is van. A szüleim is biztos nyugodtabban hagynak így itt.
Óvatosan nyitottam ki, attól félve, bármelyik másodpercben széteshet, pedig annak ellenére, hogy elég réginek tűnt, jó állapotban volt.
Már az első oldalon feltűnt, valami nem stimmel. Tovább lapoztam, de a rémülettől majd nem kiejtettem a kezemből.
A lapok üresek voltak, az egész könyv az volt. Végig lapoztam az elejétől a végéig, de sehol semmi. Se a képek, se a szöveg. Az egész eltűnt. Tudom, hogy ostobaság, de teljesen kiborultam ettől. Fölösleges, hisz ez csak egy könyv. De én úgy éreztem több van emögött.
- Auriel, Malakim! - kiabáltam kétségbeesetten.
- Valami baj van? - jelent meg Nelakiel.
- Nincs semmi. - időközben elkezdtem fel-alá járkálni a szobában. - Csak a szüleimet akarom.
- Ők a szüleid? - hüledezett. Szem forgatva néztem rá, de nem fűztem hozzá semmit. Elvégre még csak új ebben. Nem mintha én olyan régi fadarab lennék.
- Mi történt kicsim? - jelent meg Auriel aggódva. Nem késlekedett sokat Malakim se.
- Baj van? - mindketten úgy néztek rám, mintha elment volna az eszem. Az ágyon fekvő könyvre mutattam. Értetlenül tekintettek rám.
- Ezt a könyvet tegnap kaptam a születésnapomra Suzanne nővértől. - végig a könyvet figyeltem, miközben beszéltem. - Ma reggel, amikor kinyitottam még tele volt szöveggel és képekkel. Most újra kézbe vettem, hogy végre olvassak is belőle. - magyaráztam feldúltan. A sírás kerülgetett. Ez egyszerre túl sok volt nekem. - Csakhogy teljesen üres lett. Eltűnt belőle minden. A szöveg, a képek, minden. - kérdőn néztem rájuk. Malakim jobban szemügyre vette.
- Magunkra hagynál minket, Nelakiel? - kérte Auriel.
- Persze. - nem volt az ínyére, hogy pont a lényegről marad le.
- Teljesen. - mondta határozottan Auriel.
- De... - Nelakiel megpróbált ellenkezni.
- Kérlek, Nelakiel! - Auriel nem engedett. Végül szó nélkül távozott.
- Biztos, hogy nincs itt? - jobb ha nem tud mindent. Még új és attól függetlenül, hogy angyal, nem tudtam mennyire bízhatok benne.
- Biztos. - kicsit megnyugodtam a jelenlétüktől. Malakim a kezébe vette a titokzatos könyvet.
- Elárulnátok, mi ez? - volt egy olyan érzésem, pontosan tudják.
- Ez itt az Angyalok Könyve. - jelentette ki Malakim teljes meggyőződéssel.
- Angyalok Könyve? Nem is tudtam, hogy az angyaloknak van külön könyve. - jól meglepett a dolog, bár még nem vagyok túl jártas az ilyenekben.
- Ez nem egy hétköznapi könyv. - vette át a szót Auriel. - Régen ebből tanulták meg a kezdő angyalok használni a képességeiket. Rengeteg varázsigét tartalmaz, amik bármelyik angyalt sokkal hatalmasabbá tehetik a többieknél, még Apokrifnél is. - végre valami érdekesség. Álmomba se hittem, hogy létezhet ilyesmi. Az angyaloknak is van varázserejük. És ez még csak a kezdet.
- Az angyaloknak is van varázsereje? - álmélkodtam.
- Van, amit lassan te is kezdesz megtapasztalni, ahogy fejlődsz és alakulnak ki a képességeid, de mivel mi már nem ebből tanulunk, ezért nincs túl nagy hatalmunk. - folytatta.
- Miért? - vágtam közbe megint.
- Egyszer, egy angyal túl nagy hatalomra vágyott. Majd nem el is pusztult nem csak a mi világunk, de az embereké is. Ezért Apokrif rábízta az egyik megbízható társunkra, hogy rejtse el. Ő a Földön rejtette el és álcázta, hogy senki ne lelhessen rá. - a történetnek itt volt a vége, de nem jutottunk előrébb. Vagyis én még mindig nem értettem semmit.
- Én azt hittem ti minden kísértéstől és más érzelmektől is mentesek vagytok azon kívül, hogy tudtok szeretni és gyűlölni? - én mindig azt hittem az angyalok jók. Nem tudom elhinni, hogy ilyesmi megtörténhetett.
- Ez így van, de mindig vannak kivételek. - ahogy az embereknél is. Nem lehet általánosítani, az sehová sem vezet.
- Úgy látszik, ahogy angyal kezeid érintették, lehullott róla az álca.- szólt hozzá végre Malakim is.
- Igen, de senki másnak, csak jogos tulajdonosának fedi fel magát a könyv. - teljesen belezavarodtam ezekbe a gondolat menetekbe. Auriel, mintha már nem is hozzám beszélt volna.
- Ez azt jelenti, nem véletlen, hogy hozzád került. Így volt elrendeltetve. Az a sorsod, hogy te légy a leghatalmasabb angyal a földön. - Malakim kezdte kicsit elragadtatni magát. - Születésedtől fogva nem tudtuk, mire számíthatunk. Most, hogy nálad a könyv, még inkább nem.
- Na, álljunk csak megy egy szóra! Hisz ez teljesen üres. - fogalmam se volt, mit beszélnek itt össze-vissza, de az tény, hogy nem hogy varázsigét, de semmi mást sem láttam benne.
- Mert egy pecséttel le van zárva, hogy illetéktelenek nem olvashassák. Fel kell oldani, hogy újra láthatóvá váljon. - világosított fel Auriel.
- És annak mi a módja? - karba font kézzel vártam válaszukat. Egyre inkább nem tudtam, mit higgyek.
- Azt sajnos mi nem tudjuk. - tette vissza az ágyra Malakim.
- Erre magadnak kell rájönnöd. - soha nem voltam jó a rejtvényekben, de íme itt az első angyal feladatom, ami igazi kihívás, mert azt se tudom, hogy kezdjek hozzá. Azért nem rossz. - De jól figyelj rám! Nagyon vigyáznod kell rá. Nem kerülhet rossz kezekbe, mert annak beláthatatlan következményei lennének. - olyan komolyan mondta ezt Auriel, hogy teljesen megrémített. - Mindenben segítünk, amiben csak kell. Ez nagyon komoly dolog és aggódom érted úgyhogy mostantól még inkább vigyázunk rád.
- Rendben. - több nem tellett tőlem. Meredten bámultam az ártatlannak tűnő, kemény, sárga fedelű kötetet, ami nyugodtan hevert az ágyamon. Hihetetlen, hogy egy könyvnek ilyen nagy hatalma lehet.
