Sziasztok! Megjött a fejezet vége is. Nem hosszú, de remélem tetszeni fog. Így talán jobban :) Várom a véleményeket. :)
Sziasztok! Ez még nem a teljes fejezet. Még nincs meg a vége, mert nem sikerült befejeznem, de amint kész van azonnal kiegészítem és olvasható lesz majd a vége. Szóval nem így lesz vége ennek a fejinek, de addig egy kis türelmet kérek. Úgy gondoltam mivel mára ígértem frisset addig is felteszem azt, ami kész van, mert végül is a nagyja meg van, már csak egy vég hiányzik. Igyekszem mielőbb hozni. Remélem azért addig így is tetszik majd. Jó olvasást!
Biztosan megőrültem. Nem lehet igaz. Csak hallucinálok. Más magyarázat nincs a hangokra és arra sem, miért is felelek vissza nekik. Ezek már az elmebaj első jelei.
„−Hihetetlen, hogy újra hallasz minket. Kiskorodban egy darabig láttál is, de elvesztetted azt a képességedet is.” – mi? Hogy még láttam is őket. Ez a női hang biztos csak viccel. Semmi ilyenre nem emlékszem.
−Kik vagytok ti és mit akartok tőlem? – tiszta dilisnek érzem magam.
„−Ülj le, mert hihetetlenül fog hangzani, amit most mondani fogunk neked, de ez az igazság, még ha nehezen emészthető is.” – mondta a férfihang. Szóval egy nő és egy férfi hangja van a fejemben. Remek. Mindig is erre vágytam.
−Jól állok, köszönöm szépen! – ha leülök, biztos begolyózok, nem mintha ez a tényező állva nem veszélyeztetne. De jobban tudok uralkodni magamon.
„−Rendben. Auriel! Szeretnéd, te beavatni őt?”
„−Igen. Köszönöm!" – a nőnek lágy és dallamos hangja volt. Szépen, tisztán csengett. – "Először is kezdeném azzal, hogy bemutatkozom. Én Auriel vagyok, ő pedig Malakim. Ariel! Az egész őrültségnek fog hangzani, de hinned kell nekünk.” – remek. Már így is leég őrültnek érzem magam.
−Kezdjétek már el! – szóltam ingerülten.
„−Oké. Mi angyalok vagyunk és egy Éden nevű helyen élünk. A vezetőnket Apokrifnak hívják.” – nem tudom, mi lehetett az arcomon, de semmi jó. Ez a legnagyobb marhaság, amit valaha hallottam. Hogy tudott az agyam ilyesmit produkálni?
−Ez most valami vicc? – tört fel belőlem.
„−Nem, nem az. Ez a színtiszta igazság. És még nincs vége a történetnek." – mondta Malakim. Atyaég! Mi lehet még?
„−A születésnapod közeledtével egyre több furcsaság történik veled, amit nem tudsz hova tenni." – mondta az Aurielnek nevezett.
−Ezt honnan tudjátok? – hülye kérdés. Naná, hogy tudom ezt a dolgot saját magamról.
„−Mindent tudunk rólad. Végig itt voltunk. Soha nem hagytunk magadra. Láttuk ahogy felnősz és majd a szívünk szakadt meg, amiért nem lehettünk itt veled, mint normális szülök. Rettentően sajnáljuk.” – szomorúság érződött a hangjában.
−Mit jelentsen ez? – kezdek túllépni magamon. Ezt is én találtam volna ki? Nem, ennyira találékony nem vagyok.
„−Mi vagyunk a szüleid.” – hóhó! Álljunk csak meg! Az nem lehet. – „Te is angyal vagy. Méghozzá vérszerinti. Az egyetlen és a mi lányunk.”
−Ezt nem értem. Én nem lehet angyal. Ha az lennék, akkor nem lennék ember, igaz? – te jó ég! Már kezdek bedőlni ennek a sok sületlenségnek.
„−Malakim és én, a legnagyobb bűnt követtük el, amit csak lehetett. Ugyanis az angyalok törvénye tiltja az egymás közti bármily nemű kapcsolatot, főleg testi vonatkozásban. A bűnűnket súlyosbította, hogy várandós lettem. Választhattunk a szárnyaink és közted. Meg
kell értened! Ha elveszítettük volna a szárnyainkat, soha többé nem láthattunk volna téged. Így a kevésbé rosszat választottuk, de engem ez egyáltalán nem vigasztalt, mert az anyai szív soha nem teljes gyermeke nélkül. De így mindennap láthattalak, vigyázhattam rád. Apokrif óriási hatalommal rendelkezik. Az angyaloktól elveheti a szárnyait vagy újra ember léttel ruházhatja fel őket. A hozzánk érkezőknek ő adja a szárnyakat, aki érdemesek rá. Téged ide küldött és emberi mivolttal ruházott fel. Mivel angyal vagy, ezért eleinte még láttál minket, aztán ahogy nőttél, elveszetted ezt a dolgot. És most, hogy közeleg a 18. születésnapod, kezd újra előjönni az angyal éned. Még mi se tudjuk, mire leszel képes és mikor fejlődsz ki teljesen, mert még soha nem született tiszta vérű angyal. Mindegyikünk a halála után kapta a szárnyait.” – most kellett leülnöm. Ez már túl sok volt. A szüleim még sem hagytak el engem, legalábbis nem úgy, mint én gondoltam egész életemben. Végig itt voltak velem, csak nem láttam őket. Nem tudom képes leszek-e mindezt felfogni és megemészteni. Még mindig úgy hiszem, megbolondultam.
−Csak az elmém játszik velem. Ez nem lehet igaz. – a kétségbeesés kerülgetett.
„−Pedig minden egyes szó igaz. Hidd csak el! Auriel az édesanyád, én pedig az édesapád vagyok. És soha sem hagytunk volna el, ha lett volna más választásunk. De, ha elvették volna szárnyainkat, akkor most nem lehetnénk itt.” – mintha egy kér megérintett volna. Felugrottam az ágyról.
„−Nyugodj meg Ariel! Nincs semmi gond!” – próbált megnyugtatni Auriel.
−Hogy tudnék megnyugodni? Tiszta őrültség ez az egész. – az idegességtől elkezdett viszketni a hátam.
„−A hátad a szárnyad miatt viszket.” – mondta Malakim.
−Mi? Szárnyam is lesz? – teljesen megrémültem. – Ez már sok nekem. Magamra hagynátok egy kicsit?
„−Még nem most lesz. Majd ha kifejlődtél teljesen. Egyelőre csak a helye van meg és az viszket.” – világosított fel Auriel.
−Kérlek! – zúgott a fejem. Csak egy kis nyugalomra vágytam.
„−Még soha nem hagytunk magadra egy percre sem. Mindig volt itt veled valaki.” – aggodalmaskodott Auriel.
−De eddig nem tudtam rólatok és nem hallottalak titeket. Épp ezért nem is zavart a jelenlétetek. Kérlek! Szeretnék egyedül lenni.
„−Gyere Auriel! Úgyis menned kell mielőtt bajba keveredsz megint.” – hirtelen csönd lett.
−Biztos elmentetek? – semmi válasz. Elterültem az ágyon. Nem történhet mindez velem. Mindig is éreztem, hogy különleges vagyok. Túlzott odafigyelést és szeretetet kaptam a nővérektől. Talán ők is érezték, hogy más vagyok. Nem az nem lehet. Nem tudom, mit gondoljak. Lehet ez az egész valóság? Ismét lesújtott az utóbbi időben állandóan érzett fáradtság. Tényleg sok különös dolog történt velem mostanában, amit nem tudok hova tenni. De nem lehet mindez azért, amit elmondtak nekem. Ha ők valóban angyalok, akkor meg kell hallaniuk, ha hívom őket és újra itt teremnek.
−Auriel, Malakim! – kiáltottam a nevüket. Semmi. Tiszta idióta vagyok. – Auriel, Malakim! – próbálkoztam újra. Kész röhej ez az egész.
„−Itt vagyunk.” – hallottam meg Auriel hangját. – „Valami baj van?”
−Nincs semmi. Csak nem tudom felfogni ezt az egészet.
„−Tudom kicsim, de mi mindig itt voltunk veled és itt is leszünk. A szüleid soha nem hagytak el téged és nem is fognak.” – mondta Malakim.
−Csak ezt olyan jó lett volna tudni. Olyan sokszor lett volna szükségem rátok. – éreztem, hogy elerednek a könnyeim.
„−Tudom és annyira sajnálom.” – Auriel hangja színtelen és szomorkás lett.
−Ne tegyétek! Emberként nőhettem fel. És szeretem ezt az életet, csak nem volt könnyű nélkületek. És az, hogy most már tudom, ki vagyok, hogy itt vannak velem a szüleim is még mindig nehéz, mert nem tudlak megölelni titeket. – szeretném, ha mindez igaz lenne, nem csak kitaláció. Ha végre értelme lenne a dolgoknak. Bár még mindig nem tudtam hova tegyem a dolgokat. Valahogy mégis megkönnyebbültem. Ha meg is bolondultam, legalább kellemes dolgokkal van tele a fejem. Mindig arra vágytam legyenek végre szüleim. Ha saját magamnak is teremtettem őket, akkor is valóra vált egyik nagy vágyam. Még ha nem is teljesen úgy, mint szerettem volna.
„−Nekünk is nagyon nehéz volt itt lenni és még sem átölelni. Amikor sírtál valami miatt nem tudtunk megvigasztalni. A világ legnehezebb dolga volt Ariel."
−Ezek szerint nektek sem volt könnyű. – lehet, hogy csak ezzel próbálom nyugtatni magamat?
„−Egyáltalán nem volt az.” – erősítette meg Malakim.
−Ariel! Itt vagy? – hallottam meg Chris hangját. Az utóbbi időben eléggé aggódott értem. Elakart cibálni valami orvoshoz is kivizsgálásra, nehogy komoly bajom legyen. Azt mondogatja, a fáradékonyság rossz előjel és nem szabad vele szórakozni.
−Persze Chris. Gyere csak be! –szóltam ki neki.
−Azt hittem megint alszol. Úgy eltűntél suli után. – hangján érződött az aggodalom.
−Azt terveztem, de valahogy nem ment. – még se mondhatom azt neki, hogy a szüleimmel beszélgettem, akik angyalok. Tényleg azt hinné, valami bajom van. Talán nem is tévedne túlságosan.
„−Auriel! Neked menned kellene, különben valóban bajban leszel.” – Chris is itt beszél mellettem és közben még őket is hallom. Ha még nem is vagyok őrült ez biztos az őrületbe fog kergetni.
„−Igazad van. De ígérd meg, vigyázol rá!" – jaj a fejem!
−Valami baj van? – mit tegyek?
„−Mint mindig.” – hallottam a hangján, mosolyog.
−Kérlek! Fejezzétek be! Szétmegy a fejem. – fakadtam ki meggondolatlanul.
−Mit fejezzek be? Nem is csináltam semmit. – meredt rám Chris értetlenül. Fürkésző tekintete végig mért.
„−Abba is hagytuk.” – hallottam kérésemre a választ.
„−Szia kicsim! Nem sokára jövők.” – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga és az anyukám dolgozni menne, míg az apukám és én itthon várunk rá.
−Biztos minden rendben? Nem festesz valami jól.
−Ne aggódj Chris! Csak a fáradtság.
−Akkor megint nem jössz vacsizni, ugye? – kérdezte lehangoltan.
−Azt hiszem nem. – nap, mint nap úgy erőt vesz rajtam a fáradtság, hogy a sulin kívül alig találkozunk. Már nem is emlékszem, mikor étkeztünk együtt utoljára. Ez nem lehet könnyű neki.
−Nem akarlak téged is elveszíteni. – mondta lehajtott fejjel, szomorúan.
−Chris! Honnan veszed ezt a hülyeséget? Soha nem fogsz elveszíteni. – öleltem magamhoz.
„−Nagyon szeret téged és igaza van. Valamit enned kellene.” – Malakim még mindig itt van. Persze. Eddig még soha nem hagytak egyedül egy percre sem. Akkor mért pont most tennék.
−Tudom. – igyekeztem suttogni, hogy csak az állítólagos angyalom hallhassa.
−Hogy? – nézett rám Chris.
−Semmi. – pirultam el. Ez így nem lesz jó. Ha nem vagyok egyedül muszáj lesz valahogy tudomást sem vennem róluk.
−Magadra hagylak, hogy tudj pihenni. De én még mindig azt mondom, nincs ez rendjén. Ki kell vizsgáltatnod magad. Talán Suzanne nővérre hallgatsz majd, ha rám nem is. – ettől megrémültem. Az kell még, hogy mindenki velem foglalkozzon, mikor semmi bajom.
−Kérlek ne! Ígérd meg! – kérlelőn néztem rá kiskutya szemekkel. – Nincs semmi bajom, csak mostanában minden összejött. Ennyi az egész- - igyekeztem a leghízelgőbb stílusomat elővenni. – Kérlek Chris!
−Rendben. – adta meg magát végül. – De ha néhány nap múlva is ilyen leszel, akkor nincs vita és elmegyünk az orvoshoz. Oké? – ez igazán fer részéről.
−Oké. – egyeztem bele.
−Most pedig aludj! Jó éjt! – puszilta meg az arcomat, majd távozott.
„−Igazán kedves srác. Mindig is kedveltem.” – szólalt meg Malakim.
−Megtennétek egy szívességet?
„−Amit csak akarsz.”
−Ha nem vagyok egyedül, kérlek, ne beszéljetek, mert csak összezavarodom és a végén dilisnek fognak nézni. – elég, ha én tudom, hogy az vagyok. Nem kell, hogy mások is osztozzanak ebben a nézetemben.
„−Hogy ne." – mondta meglepetten.
−Köszönöm! – megkönnyebbülve dőltem el az ágyon.
„−Aludj csak kicsi angyalom! Én itt vigyázom álmodat.” – éreztem, hogy valaki puszit adott az arcomra.
Az elkövetkező néhány nap nagyon gyorsan eltelt. Az úgynevezett szüleim felváltva voltak jelen, de egy percre sem hagytak magamra. Állandóan duruzsoltak a fülembe. Néha még akkor sem sikerült abba hagyniuk, mikor nem egyedül voltam.
Végre elérkezett a szombat, a születésemnek a napja. Alig vártam, hogy túl legyek rajta. Pedig nem szabadna így éreznem. De tudtam, hogy mindennek, ami történik velem, annak köze van ehhez a naphoz. Úgy éreztem, a naponta rajtam eluralkodó fáradtság is el fog múlni, ha vége ennek az egész szülinapi felhajtásnak és végre Chris sem fog nyaggatni, hisz ebben állapodtunk meg.
−Jó reggelt szülinapos! – ugrott az ágyamra Chris, így ébresztvén. Majdnem le is estem, de csak nem hagyta abba, míg ki nem nyitottam a szemem.
−Chris! Kérlek! Muszáj ezt? – ültem fel nem túl lelkesen.
−Aha. Nem akarom, hogy a szülinapodat is át aludd. Csak egyszer 18 éves az ember. – olyan lelkes pedig nem is neki van a születésnapja. Bár pár hónap múlva ő is betölti a 18-at. Sokszor mégis rosszabb, mint egy gyerek. – Mit szeretnél ma csinálni? – ezen egyáltalán nem gondolkodtam, de nem igen van kedvem akármihez is. Vajon ez is csak az elmúlt napok stressze miatt van? Mindig vidám természetű, nyughatatlan voltam. Most meg, mint egy megkeseredett vénasszony, másra se vágyok csak, hogy alhassak. Mióta Kelly csak így itt hagyott minden megváltozott. Én is. Nélküle nincs kedvem ünnepelni. Semmihez sincs kedvem.
−Őszintén szólva, semmihez. – éreztem, hogy nem épp ez a megfelelő válasz, de az igazságnak ez felelt meg.
−Ne legyél már ilyen ezen a napon is! – dorgált le Chris, persze nem komolyan. – Ki az ágyból! – rántotta le rólam a takarót.
−Jól van na! – egyeztem bele végül.
−Lent találkozunk. – mondta mosolyogva. Vajon miben sántikálhat?
„−Isten éltessen sokáig kicsim!” – hallottam meg Auriel hangját miután Chris elment.
„−Sok-sok Boldog születésnapot drágám!” – csatlakozott Malakim is.
−Remélem a születésnapom elmúltával véget érnek a megpróbáltatásaim. – sóhajtottam egy jó nagyot, de már indulásra készen.
„−Egy része biztos.” – jött a válasz édesanyámtól, amit még mindig nehezen hiszek. – „Na indulj! Chris már vár.” – nem kellett kétszer mondani.
A lépcső alján váratlan meglepetés ért. A nővérektől kezdve az egész árvaház ott volt lenn és dalt énekeltek, nekem. Teljesen meghatódtam. Tudtam, hogy valamire készülnek, de erre nem számítottam. Csak azt sajnálom, hogy Kelly nem lehet itt velem. Szóhoz se jutottam. A végén betoltak egy hatalmas tortát, aminek a tetején tizennyolc gyertya égett. Egy nagy szuszra elfújtam az egészet. Ekkor ért a következő nagy meglepetés. Négy szárny jelent meg előttem, majd a hozzájuk tartozó test és arc is láthatóvá vált. Annyira ledöbbentem, hogy alig bírtam szavakat kipréselni.
−Látlak titeket! – megtántorogtam, és ha Chris nem fog meg, biztos elestem volna. Mindenki döbbenten nézett rám. Nem kevésbé Auriel és Malakim, akikhez immár arc is tartozott. Meglepetten tapasztalták, hogy szemeimet döbbenten meresztem rájuk.
