3. fejezet

Itt a teljes 3. fejezet. Nem tudom milyen lett. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást mindenkinek! :) Írjatok komikat! :) Köszi!

Másnap nagyon rosszul, kialvatlanul ébredtem. A tagnap történtek, még mindig nagyon nyomasztottak. Hogy tehette ezt velem Kelly? És éppen most? Egy hét múlva 18 éves leszek. Amióta ismerem, még soha nem ünnepeltem nélküle a születésnapomat.

Kopogtattak az ajtón.

−Tessék! – pizsiben ültem az ágyon kótyagos fejjel.

−Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – dugta be a fejét az ajtón Chris.

−Miről beszélsz? Hisz kopogtál. – dörzsöltem meg a szemem álmosan.

−Csak akartam. – az nem lehet. Hallottam a kopogtatást. – Na, mindegy. Csak azért jöttem, megnézzem, hogy vagy. Elég pocsékul nézel ki. – nagyon kedves tőle ez az őszinteség.

−Köszi! Nem is vagyok valami jól. Az éjjel alig aludtam. Kihallgatott a rendőrség. – a szeme elkerekedett.

−Miért? – kérdezte dadogva.

−Téged nem kerestek meg? – ezen meglepődtem, mert Chris is Kelly legjobb barátai közé tartozott, igaz, hogy viszont velem lakott egy szobában. Ezt akkor sem értem.

−Nem. Miért kellett volna? – a dadogása fokozódott.

−Mitől lettél ilyen ideges? Csak nem valami vaj van a füled mögött? – igyekeztem elpoénkodni ezt a dolgot, de nem vette a lapot. Megszeppenve nézett rám. – Ne aggódj! Csak Kelly miatt. – böktem oldalba a vállammal. Ettől újra megindult mellkasa egyenletesen véve a levegőt.

−Húh! – úgy tett, mint aki izzadtságcseppet töröl le a homlokáról. – Jössz reggelizni? – a sokk után azonnal rá tért a lényegre és reménykedve nézett rám. De nekem még semmi kedvem nem volt kikelni az ágyból.

−Most nem. Még lustálkodom egy kicsit. – vissza is dőltem a párnámra.

−Rendben. Akkor később találkozunk! – szaladt is az ebédlőbe, nehogy lemaradjon. Én pedig lehunytam a szemem. Amúgy is alig bírtam nyitva tartani a fáradtságtól. Újra elaludni azonban nem tudtam. Furcsa álomkép jelent meg csukott szemeim előtt.

Egy férfit és egy nőtt láttam magam előtt. Mindkettőjüknek, nagy, hófehér szárnya volt. Talán angyalok. Minden bizonnyal, mert fehérség öleli körbe őket és olyan tiszta kisugárzásuk van, hogy csak azok lehetnek. Megpróbáltam közelebb menni, de egy bura vette körbe őket. Nagyba mutogattak és magyaráztak valamit. Nem is. Inkább, mintha veszekednének. A hangjukat azonban nem hallom, valami elzárja előlem. Nem látom értelmét ennek az egésznek. A kopogtatás zajára riadtam fel.

−Szabad! – szóltam, de még mindig nem ébredtem fel a kábulatból. Suzanne nővér lépett be az ajtón.

−Jól vagy, Ariel? – nézett rám aggódva. Odajött és megérintette a homlokomat.

−Persze. – néztem rá értetlenül. – Miért?

−Chris szerint, mást se csináltál egész nap, csak egyfolytában aludtál. Nagyon aggódott. – mondta, bár, nem értettem hova akar kilyukadni.

−Chris túloz. – legyintettem és felültem. – Csak pár percre hunytam le a szemem, miután elment reggelizni. Még nem volt kedvem felkelni. De máris kelek Suzanne nővér. – úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.

−Ariel! Tudod te, hány óra van? Már meg volt az esti takarodó. – mi? Az nem lehet. Nem akartam hinni a fülemnek. Gyorsan előkotortam az órámat. Este tíz órát mutatott. Ez, hogy lehet? Alig hunytam le a szemem. Emlékszem, hogy nem bírtam elaludni. – Végig aludtam a napot. – ezek után erre már magamtól is rájöttem.

−A tegnap éjszaka biztos nagyon lefárasztott. – süppedtem vissza a párnámba. – Suzanne nővér? Meddig leszek egyedül a szobában? – váratlanul érte ez a kérdés.

−A Szent Anyával úgy gondoljuk, egyelőre nem rakunk senkit melléd, hogy legyen időd feldolgozni az eseményeket. – hálásan néztem rá. – De az is lehet, hogy amíg itt vagy még, addig már egyáltalán nem rakunk melléd senkit. – igaz, már csak pár hónapig vagyok, aztán irány a nagybetűs élet. – Attól függ, mennyire leszünk telítve. De pár hétig még biztos.

−Köszönöm nővér!

−Akkor biztosan jól vagy? – bólintottam. – Rendben. Elviszem a hírt Chrisnek. Egész nap olyan ideges volt. Könnyebben fog aludni. – mosolygott rám. Visszamosolyogtam. Nagyin hiányoztak a szüleim, de keresve sem találhattak volna jobb helyet nekem, annyi szeretet vesz itt körül. – Aludj csak tovább! Jó éjt! – távozott a szobából, rám meg teljes sötétség borult. Egész nap aludtam, ami nem tudom, hogy történhetett, úgyhogy biztos voltam benne, nem fogok tudni elaludni. Ehhez képest csak reggel tértem magamhoz. Chris ébresztgetett.

−Nem vagy még kész? – aggodalmaskodott. – Elfogunk késni.

−De, máris. – ugrottam ki az ágyból. Nem tudom, mi van velem. Arra emlékeztem, ugyanazt álmodtam éjszaka is, mint, amikor végig aludtam a napot. De most se hallottam, miről folyik a vita. A bura, ami körül veszi a két angyalt, nem engedi áthatolni a hangjukat.

A hét elég lassan telt, de én nem is bántam, mert a születésnapom egyre csak közeledett, amihez most egyáltalán nem volt kedvem. Azt azonban észrevettem, valami nagy készülődés zajlik, mert mindenki olyan furcsán viselkedik. Még Chris is, aki pocsék színész, de amikor rákérdezte, úgy tette, mint aki nem tud semmit. Nem vettem be, de nem firtattam, nem akartam bajba keverni, meg most amúgy sincs hangulatom az ilyesmihez. Az átaludt naptól kezdve, minden éjszaka ismétlődött az álmom. Annyi eltéréssel, hogy néha hallottam hangfoszlányokat, egyre többet minden alkalommal, de a teljes szöveget, ettől sem tudtam megfejteni. A bágyadtságom, fáradtságom nem csökkent. Minél többet aludtam, annál fáradtabb voltam. Ráadásul mostanában a hátam is iszonyúan elkezdett viszketni. Általában este szokott kezdődni lefekvés előtt, egészen addig, amíg el nem alszok. Halványlila gőzöm sincs, hogyan tudok még is elaludni. De eltudok; minden gond nélkül végig alszom az éjszakát, reggelre pedig elmúlik az egész.

−Ariel! – a nevemre lettem figyelmes. – Válaszolnál a kérdésre?

−Igen. – az iskolában ültem és arra se emlékeztem, hogy felkeltem, elindultam ide, arra meg pláne nem, hogy meg is érkeztem. – Milyen kérdésre? – jöttem rá, hogy erre meg aztán végképp nem emlékszem.

−Jó reggelt Ariel! – lépett a szobába Chris. Az előbb még az iskolában ültem irodalom órán, most meg újra a szobámban vagyok. Mi a fene történik velem? Ez a hét teljesen kikészít. Biztos a születésnapom miatt van. Nyugtatgattam magam. – Hé! Jól vagy? Ült mellém Chris az ágyra. Amióta egyedül vagyok itt, sokkal többször tesz látogatást, mint azelőtt. De nem bánom. Az ő társaságának mindig örülök.

−Miért ne lennék jól, Chris? – vetettem neki oda egy kicsit durván, de az utóbbi napokban már annyiszor kérdezték tőlem ezt, hogy unom. – Ne, haragudj, csak fáradt vagyok.

−De, hisz mostanában annyit alszol. – ezt én is tudom de, mit csináljak?

−Megkérhetnélek, hogy hozz egy pohár vizet? Ott a kancsó az asztalon.

−Hozom. – hosszú csönd állt be, majd egyszer csak ott volt a pohár a kezemben. Felnéztem, hogy megköszönjem neki, de még mindig az asztalnál állt a vizes kancsó mellett döbbenten.

−Ez aztán furcsa volt. Hogy csináltad? – kérdezte értetlenül.

−Mit? – néztem rá bambán. Nem esett le, hogy a pohár a vízzel rég a kezemben van, miközben Chris egy tapodtat sem mozdult onnan, ahol éppen állt.

−Magától kiöntötte a kancsó a vizet, aztán a pohár odaszállt hozzád. – óriási kacaj tört fel belőlem. De ez az a fajta kacaj volt, amikor az ember már nem tud máshogy reagálni.

−Most csak viccelsz, ugye? – de nem nevetett velem. – Nem tudom, Chris. Észre se vettem. Nem tudom, mi van velem mostanában. – mondtam nagyon őszintén. – Kérlek, ne hagyj el! – a kényszeredett nevetés után a sírás küszöbén álltam.

−Soha nem hagylak el, Ariel. – oda jött végre és átölelt. A vállára hajtottam a fejem. – Ilyen soha ne is jusson az eszedbe! Én mindig itt leszek neked. – hálát adtam az Istennek, amiért ilyen jó barátom van. – Na jó, de most már induljunk, mert elfogunk késni. – milyen igaza van. Már a hétközepén járunk, de nem volt olyan nap, hogy nem kellett rohannunk, mert állandóan alig bírtam kikászálódni az ágyból. Még szerencse, hogy a suli nincs messze az Szent Annától. Csak át kell menni a nagy, szökőkutas, macskaköves téren és már ott is vagyunk. Épp becsöngetésre értünk oda. Nagy mázlink volt, mert a csengő felberregése után bezárják a kaput és csak, akkor engednek be, ha felnőtt személy igazolja a késésed okát, különben kint ragadsz és egész napra igazolatlant kapsz.

Ma, szintén egész nap tiszta kába voltam. Nagy mázli, hogy Chrisszel egy osztályba is járunk, mert az tutit, hogy jelenlegi állapotomban nem jutottam volna el az osztálytermekig, ahol a különböző óráink voltak.

−Ariel! – felkaptam a fejem. - Válaszolnál a kérdésre? – hirtelen azt se tudtam, milyen órán vagyok, de végül beugrott, hogy irodalom van.

−Igen. – ez az egész szituáció olyan ismerős. Megrémültem a felismeréstől. Reggel ezt láttam a szobámban és éppen most történik meg. Mivel most se tudtam miről van szó, csak ugyanazt a választ tehettem fel, amit már akkor is. – Milyen kérdésre? – ennél többet nem láttam akkor és nem történt semmi, de mivel ez itt a valóság, ennyivel biztos nem úszom meg. Nem ártott volna figyelni. Megszólalt a csengő, az én megmentőm. Megkönnyebbülten lélegeztem fel. Soha nem fordult velem elő ilyesmi. Mindig jó tanuló voltam. Ez az eset számomra is igen fura volt. Szerencsére ma ez volt az utolsó óránk. Alig vártam, hogy visszaérjek a szobámba és az ágyamba dőlhessek. Mostanában még kevesebb étvágyam volt, mint eddig. Chris általában örömmel díjazta, mert olyankor felfalhatta az én részemet is, de ugyanakkor aggodalmát is kifejezte nem egyszer emiatt. Megígértettem vele, senkinek sem szól róla. A szobámban reggel történtekről azóta nem is beszéltünk. Örülök, hogy nem hozta még szoba. Mit mondanék neki? Nem tudom, mi ez az egész, de furcsa az biztos.

A szobámba érve megkönnyebbülés fogott el.

−"Szia! Jöttelek felváltani." – mondta Malakim.

−Hahó! Van itt valaki? – mintha hangokat hallottam volna. Azért nem akkora ez a szoba, hogy ne vegyem észre, ha esetleg lenne itt valaki rajtam kívül.

−"Köszönöm! Akkor én, itt se vagyok. Nagyon figyelj rá, mert a születésnapja közeledtével egyre furcsábban viselkedik."

−Ez egyáltalán nem vicces. Ki van itt? – néztem körbe, de sehol nem láttam senkit. Itt nincs hova bújni.

"−Hallod ezt, Auriel? Mintha hozzánk beszélne."

"−Nem, az nem lehet. Vagy igen?"

"−Rajtunk kívül nincs itt senki."

−Oké! Ez kezd nagyon nyomasztó lenni. – te jó ég! Már hangokat is hallok. Lehet még is legalább Suzanne nővért be kellene avatni a körülöttem történő furcsa dolgokról, hátha tudna segíteni. Vagy valakit. Ez már elviselhetetlen.

"−Hozzánk beszélsz? – kérdezte végül Auriel."

−Nem tudom. Az attól függ megbolondultam-e? – vissza válaszoltam. Ez már maga a vég.

"−Ó, te jó ég! – lepődtek meg mind a ketten egyszerre."

"−Hogy lehetséges ez?" – kérdezte Auriel.

−Nem tudom, de akár kik is vagytok, elmondhatnátok, mi folyik itt, kik vagytok és miért csak hallak, de nem látlak titeket? – ezek értelmetlen kérdések, főleg, ha az elmém játszadozik vele, bár az utóbbi napok történései után már ezen se lepődnék meg. Biztos csak az elmém játszik velem. Igen. Más magyarázat nem létezhet erre az egész képtelen dologra.