4. fejezet

Sziasztok! Megjött a fejezet vége is. Nem hosszú, de remélem tetszeni fog. Így talán jobban :) Várom a véleményeket. :)

Sziasztok! Ez még nem a teljes fejezet. Még nincs meg a vége, mert nem sikerült befejeznem, de amint kész van azonnal kiegészítem és olvasható lesz majd a vége. Szóval nem így lesz vége ennek a fejinek, de addig egy kis türelmet kérek. Úgy gondoltam mivel mára ígértem frisset addig is felteszem azt, ami kész van, mert végül is a nagyja meg van, már csak egy vég hiányzik. Igyekszem mielőbb hozni. Remélem azért addig így is tetszik majd. Jó olvasást!

Biztosan megőrültem. Nem lehet igaz. Csak hallucinálok. Más magyarázat nincs a hangokra és arra sem, miért is felelek vissza nekik. Ezek már az elmebaj első jelei.

„−Hihetetlen, hogy újra hallasz minket. Kiskorodban egy darabig láttál is, de elvesztetted azt a képességedet is.” – mi? Hogy még láttam is őket. Ez a női hang biztos csak viccel. Semmi ilyenre nem emlékszem.

−Kik vagytok ti és mit akartok tőlem? – tiszta dilisnek érzem magam.

„−Ülj le, mert hihetetlenül fog hangzani, amit most mondani fogunk neked, de ez az igazság, még ha nehezen emészthető is.” – mondta a férfihang. Szóval egy nő és egy férfi hangja van a fejemben. Remek. Mindig is erre vágytam.

−Jól állok, köszönöm szépen! – ha leülök, biztos begolyózok, nem mintha ez a tényező állva nem veszélyeztetne. De jobban tudok uralkodni magamon.

„−Rendben. Auriel! Szeretnéd, te beavatni őt?”

„−Igen. Köszönöm!" – a nőnek lágy és dallamos hangja volt. Szépen, tisztán csengett. – "Először is kezdeném azzal, hogy bemutatkozom. Én Auriel vagyok, ő pedig Malakim. Ariel! Az egész őrültségnek fog hangzani, de hinned kell nekünk.” – remek. Már így is leég őrültnek érzem magam.

−Kezdjétek már el! – szóltam ingerülten.

„−Oké. Mi angyalok vagyunk és egy Éden nevű helyen élünk. A vezetőnket Apokrifnak hívják.” – nem tudom, mi lehetett az arcomon, de semmi jó. Ez a legnagyobb marhaság, amit valaha hallottam. Hogy tudott az agyam ilyesmit produkálni?

−Ez most valami vicc? – tört fel belőlem.

„−Nem, nem az. Ez a színtiszta igazság. És még nincs vége a történetnek." – mondta Malakim. Atyaég! Mi lehet még?

„−A születésnapod közeledtével egyre több furcsaság történik veled, amit nem tudsz hova tenni." – mondta az Aurielnek nevezett.

−Ezt honnan tudjátok? – hülye kérdés. Naná, hogy tudom ezt a dolgot saját magamról.

„−Mindent tudunk rólad. Végig itt voltunk. Soha nem hagytunk magadra. Láttuk ahogy felnősz és majd a szívünk szakadt meg, amiért nem lehettünk itt veled, mint normális szülök. Rettentően sajnáljuk.” – szomorúság érződött a hangjában.

−Mit jelentsen ez? – kezdek túllépni magamon. Ezt is én találtam volna ki? Nem, ennyira találékony nem vagyok.

„−Mi vagyunk a szüleid.” – hóhó! Álljunk csak meg! Az nem lehet. – „Te is angyal vagy. Méghozzá vérszerinti. Az egyetlen és a mi lányunk.”

−Ezt nem értem. Én nem lehet angyal. Ha az lennék, akkor nem lennék ember, igaz? – te jó ég! Már kezdek bedőlni ennek a sok sületlenségnek.

„−Malakim és én, a legnagyobb bűnt követtük el, amit csak lehetett. Ugyanis az angyalok törvénye tiltja az egymás közti bármily nemű kapcsolatot, főleg testi vonatkozásban. A bűnűnket súlyosbította, hogy várandós lettem. Választhattunk a szárnyaink és közted. Meg

kell értened! Ha elveszítettük volna a szárnyainkat, soha többé nem láthattunk volna téged. Így a kevésbé rosszat választottuk, de engem ez egyáltalán nem vigasztalt, mert az anyai szív soha nem teljes gyermeke nélkül. De így mindennap láthattalak, vigyázhattam rád. Apokrif óriási hatalommal rendelkezik. Az angyaloktól elveheti a szárnyait vagy újra ember léttel ruházhatja fel őket. A hozzánk érkezőknek ő adja a szárnyakat, aki érdemesek rá. Téged ide küldött és emberi mivolttal ruházott fel. Mivel angyal vagy, ezért eleinte még láttál minket, aztán ahogy nőttél, elveszetted ezt a dolgot. És most, hogy közeleg a 18. születésnapod, kezd újra előjönni az angyal éned. Még mi se tudjuk, mire leszel képes és mikor fejlődsz ki teljesen, mert még soha nem született tiszta vérű angyal. Mindegyikünk a halála után kapta a szárnyait.” – most kellett leülnöm. Ez már túl sok volt. A szüleim még sem hagytak el engem, legalábbis nem úgy, mint én gondoltam egész életemben. Végig itt voltak velem, csak nem láttam őket. Nem tudom képes leszek-e mindezt felfogni és megemészteni. Még mindig úgy hiszem, megbolondultam.

−Csak az elmém játszik velem. Ez nem lehet igaz. – a kétségbeesés kerülgetett.

„−Pedig minden egyes szó igaz. Hidd csak el! Auriel az édesanyád, én pedig az édesapád vagyok. És soha sem hagytunk volna el, ha lett volna más választásunk. De, ha elvették volna szárnyainkat, akkor most nem lehetnénk itt.” – mintha egy kér megérintett volna. Felugrottam az ágyról.

„−Nyugodj meg Ariel! Nincs semmi gond!” – próbált megnyugtatni Auriel.

−Hogy tudnék megnyugodni? Tiszta őrültség ez az egész. – az idegességtől elkezdett viszketni a hátam.

„−A hátad a szárnyad miatt viszket.” – mondta Malakim.

−Mi? Szárnyam is lesz? – teljesen megrémültem. – Ez már sok nekem. Magamra hagynátok egy kicsit?

„−Még nem most lesz. Majd ha kifejlődtél teljesen. Egyelőre csak a helye van meg és az viszket.” – világosított fel Auriel.

−Kérlek! – zúgott a fejem. Csak egy kis nyugalomra vágytam.

„−Még soha nem hagytunk magadra egy percre sem. Mindig volt itt veled valaki.” – aggodalmaskodott Auriel.

−De eddig nem tudtam rólatok és nem hallottalak titeket. Épp ezért nem is zavart a jelenlétetek. Kérlek! Szeretnék egyedül lenni.

„−Gyere Auriel! Úgyis menned kell mielőtt bajba keveredsz megint.” – hirtelen csönd lett.

−Biztos elmentetek? – semmi válasz. Elterültem az ágyon. Nem történhet mindez velem. Mindig is éreztem, hogy különleges vagyok. Túlzott odafigyelést és szeretetet kaptam a nővérektől. Talán ők is érezték, hogy más vagyok. Nem az nem lehet. Nem tudom, mit gondoljak. Lehet ez az egész valóság? Ismét lesújtott az utóbbi időben állandóan érzett fáradtság. Tényleg sok különös dolog történt velem mostanában, amit nem tudok hova tenni. De nem lehet mindez azért, amit elmondtak nekem. Ha ők valóban angyalok, akkor meg kell hallaniuk, ha hívom őket és újra itt teremnek.

−Auriel, Malakim! – kiáltottam a nevüket. Semmi. Tiszta idióta vagyok. – Auriel, Malakim! – próbálkoztam újra. Kész röhej ez az egész.

„−Itt vagyunk.” – hallottam meg Auriel hangját. – „Valami baj van?”

−Nincs semmi. Csak nem tudom felfogni ezt az egészet.

„−Tudom kicsim, de mi mindig itt voltunk veled és itt is leszünk. A szüleid soha nem hagytak el téged és nem is fognak.” – mondta Malakim.

−Csak ezt olyan jó lett volna tudni. Olyan sokszor lett volna szükségem rátok. – éreztem, hogy elerednek a könnyeim.

„−Tudom és annyira sajnálom.” – Auriel hangja színtelen és szomorkás lett.

−Ne tegyétek! Emberként nőhettem fel. És szeretem ezt az életet, csak nem volt könnyű nélkületek. És az, hogy most már tudom, ki vagyok, hogy itt vannak velem a szüleim is még mindig nehéz, mert nem tudlak megölelni titeket. – szeretném, ha mindez igaz lenne, nem csak kitaláció. Ha végre értelme lenne a dolgoknak. Bár még mindig nem tudtam hova tegyem a dolgokat. Valahogy mégis megkönnyebbültem. Ha meg is bolondultam, legalább kellemes dolgokkal van tele a fejem. Mindig arra vágytam legyenek végre szüleim. Ha saját magamnak is teremtettem őket, akkor is valóra vált egyik nagy vágyam. Még ha nem is teljesen úgy, mint szerettem volna.

„−Nekünk is nagyon nehéz volt itt lenni és még sem átölelni. Amikor sírtál valami miatt nem tudtunk megvigasztalni. A világ legnehezebb dolga volt Ariel."

−Ezek szerint nektek sem volt könnyű. – lehet, hogy csak ezzel próbálom nyugtatni magamat?

„−Egyáltalán nem volt az.” – erősítette meg Malakim.

−Ariel! Itt vagy? – hallottam meg Chris hangját. Az utóbbi időben eléggé aggódott értem. Elakart cibálni valami orvoshoz is kivizsgálásra, nehogy komoly bajom legyen. Azt mondogatja, a fáradékonyság rossz előjel és nem szabad vele szórakozni.

−Persze Chris. Gyere csak be! –szóltam ki neki.

−Azt hittem megint alszol. Úgy eltűntél suli után. – hangján érződött az aggodalom.

−Azt terveztem, de valahogy nem ment. – még se mondhatom azt neki, hogy a szüleimmel beszélgettem, akik angyalok. Tényleg azt hinné, valami bajom van. Talán nem is tévedne túlságosan.

„−Auriel! Neked menned kellene, különben valóban bajban leszel.” – Chris is itt beszél mellettem és közben még őket is hallom. Ha még nem is vagyok őrült ez biztos az őrületbe fog kergetni.

„−Igazad van. De ígérd meg, vigyázol rá!" – jaj a fejem!

−Valami baj van? – mit tegyek?

„−Mint mindig.” – hallottam a hangján, mosolyog.

−Kérlek! Fejezzétek be! Szétmegy a fejem. – fakadtam ki meggondolatlanul.

−Mit fejezzek be? Nem is csináltam semmit. – meredt rám Chris értetlenül. Fürkésző tekintete végig mért.

„−Abba is hagytuk.” – hallottam kérésemre a választ.

„−Szia kicsim! Nem sokára jövők.” – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga és az anyukám dolgozni menne, míg az apukám és én itthon várunk rá.

−Biztos minden rendben? Nem festesz valami jól.

−Ne aggódj Chris! Csak a fáradtság.

−Akkor megint nem jössz vacsizni, ugye? – kérdezte lehangoltan.

−Azt hiszem nem. – nap, mint nap úgy erőt vesz rajtam a fáradtság, hogy a sulin kívül alig találkozunk. Már nem is emlékszem, mikor étkeztünk együtt utoljára. Ez nem lehet könnyű neki.

−Nem akarlak téged is elveszíteni. – mondta lehajtott fejjel, szomorúan.

−Chris! Honnan veszed ezt a hülyeséget? Soha nem fogsz elveszíteni. – öleltem magamhoz.

„−Nagyon szeret téged és igaza van. Valamit enned kellene.” – Malakim még mindig itt van. Persze. Eddig még soha nem hagytak egyedül egy percre sem. Akkor mért pont most tennék.

−Tudom. – igyekeztem suttogni, hogy csak az állítólagos angyalom hallhassa.

−Hogy? – nézett rám Chris.

−Semmi. – pirultam el. Ez így nem lesz jó. Ha nem vagyok egyedül muszáj lesz valahogy tudomást sem vennem róluk.

−Magadra hagylak, hogy tudj pihenni. De én még mindig azt mondom, nincs ez rendjén. Ki kell vizsgáltatnod magad. Talán Suzanne nővérre hallgatsz majd, ha rám nem is. – ettől megrémültem. Az kell még, hogy mindenki velem foglalkozzon, mikor semmi bajom.

−Kérlek ne! Ígérd meg! – kérlelőn néztem rá kiskutya szemekkel. – Nincs semmi bajom, csak mostanában minden összejött. Ennyi az egész- - igyekeztem a leghízelgőbb stílusomat elővenni. – Kérlek Chris!

−Rendben. – adta meg magát végül. – De ha néhány nap múlva is ilyen leszel, akkor nincs vita és elmegyünk az orvoshoz. Oké? – ez igazán fer részéről.

−Oké. – egyeztem bele.

−Most pedig aludj! Jó éjt! – puszilta meg az arcomat, majd távozott.

„−Igazán kedves srác. Mindig is kedveltem.” – szólalt meg Malakim.

−Megtennétek egy szívességet?

„−Amit csak akarsz.”

−Ha nem vagyok egyedül, kérlek, ne beszéljetek, mert csak összezavarodom és a végén dilisnek fognak nézni. – elég, ha én tudom, hogy az vagyok. Nem kell, hogy mások is osztozzanak ebben a nézetemben.

„−Hogy ne." – mondta meglepetten.

−Köszönöm! – megkönnyebbülve dőltem el az ágyon.
„−Aludj csak kicsi angyalom! Én itt vigyázom álmodat.” – éreztem, hogy valaki puszit adott az arcomra.
Az elkövetkező néhány nap nagyon gyorsan eltelt. Az úgynevezett szüleim felváltva voltak jelen, de egy percre sem hagytak magamra. Állandóan duruzsoltak a fülembe. Néha még akkor sem sikerült abba hagyniuk, mikor nem egyedül voltam.

Végre elérkezett a szombat, a születésemnek a napja. Alig vártam, hogy túl legyek rajta. Pedig nem szabadna így éreznem. De tudtam, hogy mindennek, ami történik velem, annak köze van ehhez a naphoz. Úgy éreztem, a naponta rajtam eluralkodó fáradtság is el fog múlni, ha vége ennek az egész szülinapi felhajtásnak és végre Chris sem fog nyaggatni, hisz ebben állapodtunk meg.

−Jó reggelt szülinapos! – ugrott az ágyamra Chris, így ébresztvén. Majdnem le is estem, de csak nem hagyta abba, míg ki nem nyitottam a szemem.

−Chris! Kérlek! Muszáj ezt? – ültem fel nem túl lelkesen.

−Aha. Nem akarom, hogy a szülinapodat is át aludd. Csak egyszer 18 éves az ember. – olyan lelkes pedig nem is neki van a születésnapja. Bár pár hónap múlva ő is betölti a 18-at. Sokszor mégis rosszabb, mint egy gyerek. – Mit szeretnél ma csinálni? – ezen egyáltalán nem gondolkodtam, de nem igen van kedvem akármihez is. Vajon ez is csak az elmúlt napok stressze miatt van? Mindig vidám természetű, nyughatatlan voltam. Most meg, mint egy megkeseredett vénasszony, másra se vágyok csak, hogy alhassak. Mióta Kelly csak így itt hagyott minden megváltozott. Én is. Nélküle nincs kedvem ünnepelni. Semmihez sincs kedvem.

−Őszintén szólva, semmihez. – éreztem, hogy nem épp ez a megfelelő válasz, de az igazságnak ez felelt meg.

−Ne legyél már ilyen ezen a napon is! – dorgált le Chris, persze nem komolyan. – Ki az ágyból! – rántotta le rólam a takarót.

−Jól van na! – egyeztem bele végül.

−Lent találkozunk. – mondta mosolyogva. Vajon miben sántikálhat?

„−Isten éltessen sokáig kicsim!” – hallottam meg Auriel hangját miután Chris elment.

„−Sok-sok Boldog születésnapot drágám!” – csatlakozott Malakim is.

−Remélem a születésnapom elmúltával véget érnek a megpróbáltatásaim. – sóhajtottam egy jó nagyot, de már indulásra készen.

„−Egy része biztos.” – jött a válasz édesanyámtól, amit még mindig nehezen hiszek. – „Na indulj! Chris már vár.” – nem kellett kétszer mondani.

A lépcső alján váratlan meglepetés ért. A nővérektől kezdve az egész árvaház ott volt lenn és dalt énekeltek, nekem. Teljesen meghatódtam. Tudtam, hogy valamire készülnek, de erre nem számítottam. Csak azt sajnálom, hogy Kelly nem lehet itt velem. Szóhoz se jutottam. A végén betoltak egy hatalmas tortát, aminek a tetején tizennyolc gyertya égett. Egy nagy szuszra elfújtam az egészet. Ekkor ért a következő nagy meglepetés. Négy szárny jelent meg előttem, majd a hozzájuk tartozó test és arc is láthatóvá vált. Annyira ledöbbentem, hogy alig bírtam szavakat kipréselni.

−Látlak titeket! – megtántorogtam, és ha Chris nem fog meg, biztos elestem volna. Mindenki döbbenten nézett rám. Nem kevésbé Auriel és Malakim, akikhez immár arc is tartozott. Meglepetten tapasztalták, hogy szemeimet döbbenten meresztem rájuk.

Új BLOG!

Sziasztok!

Tudom, tudom. :) Már megint egy új BLOG. De ezzel könnyebb dolgom lesz, mivel ezt nem egyedül fogom írni, hanem Chintyvel együtt, felváltva. Gondolom nem mondok semmi újat azzal, hogy ez is egy Twilight Fanfic lesz. Még hozzá Edward/Bella fic. Ismételten egy új megközelítésből, ami remélem minden érdeklődőnek elnyeri majd a tetszését.

Nézzétek meg az oldalt és csak utána döntsetek. A történet ismertetése már fenn  van és olvasható. Az első fejire sem kell sokat várni. Azt én fogom írni a másodikkal együtt. :)

Mindenkit szeretettel várunk!

Cím: Vámpírszeretők

http://www.zora-chinty-fanfic.blogspot.com/

3. fejezet

Itt a teljes 3. fejezet. Nem tudom milyen lett. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást mindenkinek! :) Írjatok komikat! :) Köszi!

Másnap nagyon rosszul, kialvatlanul ébredtem. A tagnap történtek, még mindig nagyon nyomasztottak. Hogy tehette ezt velem Kelly? És éppen most? Egy hét múlva 18 éves leszek. Amióta ismerem, még soha nem ünnepeltem nélküle a születésnapomat.

Kopogtattak az ajtón.

−Tessék! – pizsiben ültem az ágyon kótyagos fejjel.

−Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – dugta be a fejét az ajtón Chris.

−Miről beszélsz? Hisz kopogtál. – dörzsöltem meg a szemem álmosan.

−Csak akartam. – az nem lehet. Hallottam a kopogtatást. – Na, mindegy. Csak azért jöttem, megnézzem, hogy vagy. Elég pocsékul nézel ki. – nagyon kedves tőle ez az őszinteség.

−Köszi! Nem is vagyok valami jól. Az éjjel alig aludtam. Kihallgatott a rendőrség. – a szeme elkerekedett.

−Miért? – kérdezte dadogva.

−Téged nem kerestek meg? – ezen meglepődtem, mert Chris is Kelly legjobb barátai közé tartozott, igaz, hogy viszont velem lakott egy szobában. Ezt akkor sem értem.

−Nem. Miért kellett volna? – a dadogása fokozódott.

−Mitől lettél ilyen ideges? Csak nem valami vaj van a füled mögött? – igyekeztem elpoénkodni ezt a dolgot, de nem vette a lapot. Megszeppenve nézett rám. – Ne aggódj! Csak Kelly miatt. – böktem oldalba a vállammal. Ettől újra megindult mellkasa egyenletesen véve a levegőt.

−Húh! – úgy tett, mint aki izzadtságcseppet töröl le a homlokáról. – Jössz reggelizni? – a sokk után azonnal rá tért a lényegre és reménykedve nézett rám. De nekem még semmi kedvem nem volt kikelni az ágyból.

−Most nem. Még lustálkodom egy kicsit. – vissza is dőltem a párnámra.

−Rendben. Akkor később találkozunk! – szaladt is az ebédlőbe, nehogy lemaradjon. Én pedig lehunytam a szemem. Amúgy is alig bírtam nyitva tartani a fáradtságtól. Újra elaludni azonban nem tudtam. Furcsa álomkép jelent meg csukott szemeim előtt.

Egy férfit és egy nőtt láttam magam előtt. Mindkettőjüknek, nagy, hófehér szárnya volt. Talán angyalok. Minden bizonnyal, mert fehérség öleli körbe őket és olyan tiszta kisugárzásuk van, hogy csak azok lehetnek. Megpróbáltam közelebb menni, de egy bura vette körbe őket. Nagyba mutogattak és magyaráztak valamit. Nem is. Inkább, mintha veszekednének. A hangjukat azonban nem hallom, valami elzárja előlem. Nem látom értelmét ennek az egésznek. A kopogtatás zajára riadtam fel.

−Szabad! – szóltam, de még mindig nem ébredtem fel a kábulatból. Suzanne nővér lépett be az ajtón.

−Jól vagy, Ariel? – nézett rám aggódva. Odajött és megérintette a homlokomat.

−Persze. – néztem rá értetlenül. – Miért?

−Chris szerint, mást se csináltál egész nap, csak egyfolytában aludtál. Nagyon aggódott. – mondta, bár, nem értettem hova akar kilyukadni.

−Chris túloz. – legyintettem és felültem. – Csak pár percre hunytam le a szemem, miután elment reggelizni. Még nem volt kedvem felkelni. De máris kelek Suzanne nővér. – úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.

−Ariel! Tudod te, hány óra van? Már meg volt az esti takarodó. – mi? Az nem lehet. Nem akartam hinni a fülemnek. Gyorsan előkotortam az órámat. Este tíz órát mutatott. Ez, hogy lehet? Alig hunytam le a szemem. Emlékszem, hogy nem bírtam elaludni. – Végig aludtam a napot. – ezek után erre már magamtól is rájöttem.

−A tegnap éjszaka biztos nagyon lefárasztott. – süppedtem vissza a párnámba. – Suzanne nővér? Meddig leszek egyedül a szobában? – váratlanul érte ez a kérdés.

−A Szent Anyával úgy gondoljuk, egyelőre nem rakunk senkit melléd, hogy legyen időd feldolgozni az eseményeket. – hálásan néztem rá. – De az is lehet, hogy amíg itt vagy még, addig már egyáltalán nem rakunk melléd senkit. – igaz, már csak pár hónapig vagyok, aztán irány a nagybetűs élet. – Attól függ, mennyire leszünk telítve. De pár hétig még biztos.

−Köszönöm nővér!

−Akkor biztosan jól vagy? – bólintottam. – Rendben. Elviszem a hírt Chrisnek. Egész nap olyan ideges volt. Könnyebben fog aludni. – mosolygott rám. Visszamosolyogtam. Nagyin hiányoztak a szüleim, de keresve sem találhattak volna jobb helyet nekem, annyi szeretet vesz itt körül. – Aludj csak tovább! Jó éjt! – távozott a szobából, rám meg teljes sötétség borult. Egész nap aludtam, ami nem tudom, hogy történhetett, úgyhogy biztos voltam benne, nem fogok tudni elaludni. Ehhez képest csak reggel tértem magamhoz. Chris ébresztgetett.

−Nem vagy még kész? – aggodalmaskodott. – Elfogunk késni.

−De, máris. – ugrottam ki az ágyból. Nem tudom, mi van velem. Arra emlékeztem, ugyanazt álmodtam éjszaka is, mint, amikor végig aludtam a napot. De most se hallottam, miről folyik a vita. A bura, ami körül veszi a két angyalt, nem engedi áthatolni a hangjukat.

A hét elég lassan telt, de én nem is bántam, mert a születésnapom egyre csak közeledett, amihez most egyáltalán nem volt kedvem. Azt azonban észrevettem, valami nagy készülődés zajlik, mert mindenki olyan furcsán viselkedik. Még Chris is, aki pocsék színész, de amikor rákérdezte, úgy tette, mint aki nem tud semmit. Nem vettem be, de nem firtattam, nem akartam bajba keverni, meg most amúgy sincs hangulatom az ilyesmihez. Az átaludt naptól kezdve, minden éjszaka ismétlődött az álmom. Annyi eltéréssel, hogy néha hallottam hangfoszlányokat, egyre többet minden alkalommal, de a teljes szöveget, ettől sem tudtam megfejteni. A bágyadtságom, fáradtságom nem csökkent. Minél többet aludtam, annál fáradtabb voltam. Ráadásul mostanában a hátam is iszonyúan elkezdett viszketni. Általában este szokott kezdődni lefekvés előtt, egészen addig, amíg el nem alszok. Halványlila gőzöm sincs, hogyan tudok még is elaludni. De eltudok; minden gond nélkül végig alszom az éjszakát, reggelre pedig elmúlik az egész.

−Ariel! – a nevemre lettem figyelmes. – Válaszolnál a kérdésre?

−Igen. – az iskolában ültem és arra se emlékeztem, hogy felkeltem, elindultam ide, arra meg pláne nem, hogy meg is érkeztem. – Milyen kérdésre? – jöttem rá, hogy erre meg aztán végképp nem emlékszem.

−Jó reggelt Ariel! – lépett a szobába Chris. Az előbb még az iskolában ültem irodalom órán, most meg újra a szobámban vagyok. Mi a fene történik velem? Ez a hét teljesen kikészít. Biztos a születésnapom miatt van. Nyugtatgattam magam. – Hé! Jól vagy? Ült mellém Chris az ágyra. Amióta egyedül vagyok itt, sokkal többször tesz látogatást, mint azelőtt. De nem bánom. Az ő társaságának mindig örülök.

−Miért ne lennék jól, Chris? – vetettem neki oda egy kicsit durván, de az utóbbi napokban már annyiszor kérdezték tőlem ezt, hogy unom. – Ne, haragudj, csak fáradt vagyok.

−De, hisz mostanában annyit alszol. – ezt én is tudom de, mit csináljak?

−Megkérhetnélek, hogy hozz egy pohár vizet? Ott a kancsó az asztalon.

−Hozom. – hosszú csönd állt be, majd egyszer csak ott volt a pohár a kezemben. Felnéztem, hogy megköszönjem neki, de még mindig az asztalnál állt a vizes kancsó mellett döbbenten.

−Ez aztán furcsa volt. Hogy csináltad? – kérdezte értetlenül.

−Mit? – néztem rá bambán. Nem esett le, hogy a pohár a vízzel rég a kezemben van, miközben Chris egy tapodtat sem mozdult onnan, ahol éppen állt.

−Magától kiöntötte a kancsó a vizet, aztán a pohár odaszállt hozzád. – óriási kacaj tört fel belőlem. De ez az a fajta kacaj volt, amikor az ember már nem tud máshogy reagálni.

−Most csak viccelsz, ugye? – de nem nevetett velem. – Nem tudom, Chris. Észre se vettem. Nem tudom, mi van velem mostanában. – mondtam nagyon őszintén. – Kérlek, ne hagyj el! – a kényszeredett nevetés után a sírás küszöbén álltam.

−Soha nem hagylak el, Ariel. – oda jött végre és átölelt. A vállára hajtottam a fejem. – Ilyen soha ne is jusson az eszedbe! Én mindig itt leszek neked. – hálát adtam az Istennek, amiért ilyen jó barátom van. – Na jó, de most már induljunk, mert elfogunk késni. – milyen igaza van. Már a hétközepén járunk, de nem volt olyan nap, hogy nem kellett rohannunk, mert állandóan alig bírtam kikászálódni az ágyból. Még szerencse, hogy a suli nincs messze az Szent Annától. Csak át kell menni a nagy, szökőkutas, macskaköves téren és már ott is vagyunk. Épp becsöngetésre értünk oda. Nagy mázlink volt, mert a csengő felberregése után bezárják a kaput és csak, akkor engednek be, ha felnőtt személy igazolja a késésed okát, különben kint ragadsz és egész napra igazolatlant kapsz.

Ma, szintén egész nap tiszta kába voltam. Nagy mázli, hogy Chrisszel egy osztályba is járunk, mert az tutit, hogy jelenlegi állapotomban nem jutottam volna el az osztálytermekig, ahol a különböző óráink voltak.

−Ariel! – felkaptam a fejem. - Válaszolnál a kérdésre? – hirtelen azt se tudtam, milyen órán vagyok, de végül beugrott, hogy irodalom van.

−Igen. – ez az egész szituáció olyan ismerős. Megrémültem a felismeréstől. Reggel ezt láttam a szobámban és éppen most történik meg. Mivel most se tudtam miről van szó, csak ugyanazt a választ tehettem fel, amit már akkor is. – Milyen kérdésre? – ennél többet nem láttam akkor és nem történt semmi, de mivel ez itt a valóság, ennyivel biztos nem úszom meg. Nem ártott volna figyelni. Megszólalt a csengő, az én megmentőm. Megkönnyebbülten lélegeztem fel. Soha nem fordult velem elő ilyesmi. Mindig jó tanuló voltam. Ez az eset számomra is igen fura volt. Szerencsére ma ez volt az utolsó óránk. Alig vártam, hogy visszaérjek a szobámba és az ágyamba dőlhessek. Mostanában még kevesebb étvágyam volt, mint eddig. Chris általában örömmel díjazta, mert olyankor felfalhatta az én részemet is, de ugyanakkor aggodalmát is kifejezte nem egyszer emiatt. Megígértettem vele, senkinek sem szól róla. A szobámban reggel történtekről azóta nem is beszéltünk. Örülök, hogy nem hozta még szoba. Mit mondanék neki? Nem tudom, mi ez az egész, de furcsa az biztos.

A szobámba érve megkönnyebbülés fogott el.

−"Szia! Jöttelek felváltani." – mondta Malakim.

−Hahó! Van itt valaki? – mintha hangokat hallottam volna. Azért nem akkora ez a szoba, hogy ne vegyem észre, ha esetleg lenne itt valaki rajtam kívül.

−"Köszönöm! Akkor én, itt se vagyok. Nagyon figyelj rá, mert a születésnapja közeledtével egyre furcsábban viselkedik."

−Ez egyáltalán nem vicces. Ki van itt? – néztem körbe, de sehol nem láttam senkit. Itt nincs hova bújni.

"−Hallod ezt, Auriel? Mintha hozzánk beszélne."

"−Nem, az nem lehet. Vagy igen?"

"−Rajtunk kívül nincs itt senki."

−Oké! Ez kezd nagyon nyomasztó lenni. – te jó ég! Már hangokat is hallok. Lehet még is legalább Suzanne nővért be kellene avatni a körülöttem történő furcsa dolgokról, hátha tudna segíteni. Vagy valakit. Ez már elviselhetetlen.

"−Hozzánk beszélsz? – kérdezte végül Auriel."

−Nem tudom. Az attól függ megbolondultam-e? – vissza válaszoltam. Ez már maga a vég.

"−Ó, te jó ég! – lepődtek meg mind a ketten egyszerre."

"−Hogy lehetséges ez?" – kérdezte Auriel.

−Nem tudom, de akár kik is vagytok, elmondhatnátok, mi folyik itt, kik vagytok és miért csak hallak, de nem látlak titeket? – ezek értelmetlen kérdések, főleg, ha az elmém játszadozik vele, bár az utóbbi napok történései után már ezen se lepődnék meg. Biztos csak az elmém játszik velem. Igen. Más magyarázat nem létezhet erre az egész képtelen dologra.

Részlet

 Ez csak részlet a következő fejezetből. A teljes fejezet még nem tudom mikor lesz fenn, valószínű hétvége felé, de már olyan régen frissítettem itt, hogy úgy döntöttem a következő résznek felteszem az elejét ízelítőül. Remélem ez a rövid kis rész is, ami mondom csak a fejezet eleje, tetszeni fog.

Másnap nagyon rosszul, kialvatlanul ébredtem. A tagnap történtek, még mindig nagyon nyomasztottak. Hogy tehette ezt velem Kelly? És éppen most? Egy hét múlva 18 éves leszek. Amióta ismerem, még soha nem ünnepeltem nélküle a születésnapomat.

Kopogtattak az ajtón.

−Tessék! – pizsiben ültem az ágyon kótyagos fejjel.

−Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – dugta be a fejét az ajtón Chris.

−Miről beszélsz? Hisz kopogtál. – dörzsöltem meg a szemem álmosan.

−Csak akartam. – az nem lehet. Hallottam a kopogtatást. – Na, mindegy. Csak azért jöttem, megnézzem, hogy vagy. Elég pocsékul nézel ki. – nagyon kedves tőle ez az őszinteség.

−Köszi! Nem is vagyok valami jól. Az éjjel alig aludtam. Kihallgatott a rendőrség. – a szeme elkerekedett.

−Miért? – kérdezte dadogva.

−Téged nem kerestek meg? – ezen meglepődtem, mert Chris is Kelly legjobb barátai közé tartozott, igaz, hogy viszont velem lakott egy szobában. Ezt akkor sem értem.

−Nem. Miért kellett volna? – a dadogása fokozódott.

−Mitől lettél ilyen ideges? Csak nem valami vaj van a füled mögött? – igyekeztem elpoénkodni ezt a dolgot, de nem vette a lapot. Megszeppenve nézett rám. – Ne aggódj! Csak Kelly miatt. – böktem oldalba a vállammal. Ettől újra megindult mellkasa egyenletesen véve a levegőt.

−Húh! – úgy tett, mint aki izzadtságcseppet töröl le a homlokáról. – Jössz reggelizni? – a sokk után azonnal rá tért a lényegre és reménykedve nézett rám. De nekem még semmi kedvem nem volt kikelni az ágyból.

−Most nem. Még lustálkodom egy kicsit. – vissza is dőltem a párnámra.

−Rendben. Akkor később találkozunk! – szaladt is az ebédlőbe, nehogy lemaradjon. Én pedig lehunytam a szemem. Amúgy is alig bírtam nyitva tartani a fáradtságtól. Újra elaludni azonban nem tudtam. Furcsa álomkép jelent meg csukott szemeim előtt.

Felhívás! Blog VACSORA!

 Kedves mindenki!

Felmerült bennem egy ötlet, amire szeretném felhívni a figyelmeteket!

Szeretnék egy vacsorát szervezni a blogos társaimnak, valamikor június elején. Pár embernek, már kikértem a véleményét erről és támogatják az ötletet, ezért is merem közzé tenni. Kíváncsi vagyok van-e ez iránt érdeklődés és mennyien jönnének el. Az időpontot csak ez után tenném közzé, amivel kapcsolatban egyeztetésre van lehetőség, hogy egy olyat tudjunk találni, ami mindenki számára megfelelő, aki el akar jönni. Én arra gondoltam, hogy az alapanyagokat, meg minden szükséges dolgot megvennék, ami kelhet hozzá, aztán pedig jó lenne, ha szétdobnánk az összeget egymás közt. Sok jelentkező esetén, ez csak párszáz forint lenne. Ha valakit így is érdekel, jelentkezni és feliratkozni a következő e-mail címen lehet: 

zora.kilbone@gmail.com

Sőt, megalapozhatnánk egy hagyományt is, miszerint minden évben tartanánk ilyet mindig másnál régi, új és olyan blogosoknak is, akik régen blogoztak, de már abba hagyták, de a viszony és a kapcsolat megmaradt velük.

Azt se bánom, ha valaki szeretne becsatlakozni a főzésbe is, meg a vásárlásba is van kedve besegíteni, csak az akkor jelezze ezt a szándékát nekem.

Vidékieket is szívesen várunk! Ezzel kapcsolatban az lenne a kérésem a Pestiek felé, hogy jelezzék azok, akiknél az alvás megoldható lenne számukra, ha nem tudnának haza menni.

Helyszín: Budapest, nálam. 

Én is tudok helyet biztosítani alváshoz néhány fő erejéig, de ha nincs más mód, egymás hegyén-hátán is megoldjuk a dolgot. :) Erről annyit, hogy albiban lakom és nem egyedül.

Tudom, hogy van köztünk sok anyuka és kiskorú is. Őket is szívesen várom, de a kiskorúaknak szülői engedély jó lenne, amit a vacsora alkalmával kell átadniuk, sőt ha valakit nem engednek el csak úgy, akkor még a szülőket is szívesen fogadom. :)

Nem kell feltétlenül az én oldalamra irányítani az érdeklődőket, hanem egymás között is terjeszthetitek az információt, hogy minél nagyon körben terjedjen el. Nem túl nagy a lakás, ahol lakom, de majd megoldjuk, ha sok jelentkező lesz. Sok jó ember, kis helyen is elfér :)

Kérem, csak az iratkozzon fel nálam, aki komolyan gondolja, tényleg el akar jönni és el is fog jönni, mert jó lenne mielőbb tisztában lenni a létszámmal. Jelentkezni egy hónapon keresztül, azaz egész májusban lehet.

Országos novella pályázat

Országos novella pályázatot hirdettek meg a pályázat figyelő honlapján, ahol értékes nyeremények várnak gazdára. A pályázat határideje eléggé hosszú, úgyhogy akit érdekel vágjon bele.

A felhívást itt lehet megtekinteni:
http://www.pafi.hu/_pafi/palyazat.nsf/8e5654b64cc47c4dc1256b5f004c3cad/3c0cbf420945bb39c12577040053ab93?OpenDocument


egy kérésen van, hogy aki nyer az szóljon nekem, hogy gratulálhassak neki, meg azért, mert tőlem tudta meg (hihihi) :)

2. fejezet

Ahogy mindenki ki ment a szobából, teljes súlyával nehezedett rám a magány és az elhagyatottság érzése. Már rég nem éreztem, így magam. Nagyon ritkán voltam egyedül és akkor sem túl sokáig. Álomba sírtam magam.

„−Apokrif nagyon dühös. Mi tartott eddig? – szegezte Aurielnek a kérdést Malakim, amikor végre megérkezett Édenbe.

−Nem volt könnyű ott hagyni a lányunkat. Válságon megy át. – magyarázta neki. Senskyn kívül senki sem tudja, hogy ők is tudják, hol van Ariel. Jobb, ha soha nem derül ki, mert Apokrif csak egy esélyt ad, ha valamelyikük hibázik és hát ők az egyik legnagyobb bűn elkövetése után nyertek újabb esélyt. Ám, ha kiderülne a titkuk, nem lenne több esélyük és automatikusan elveszítenék szárnyaikat. Akkor pedig Arielt se látnák többé.

−Milyen válság? – Malakim arca gondterhelt lett. Nem tölt, annyi időt a lányával, mint az anyja, de érzései neki is vannak, még ha sokszor nem is mutatja ki.

−Majd később elmondom. – súgta oda – De most sietek.

−Auriel! Na, végre! Merre jártál? – tényleg szörnyen ideges az angyalok vezetője. Ritkán látni ilyennek, de akkor jobb elkerülni őt. – Elmagyaráznád, mi van veled?

−Nem érte mire gondolsz Apokrif. – próbálta terelni a szót.

−Nagyon jól tudod. Az utóbbi időben, miért hanyagolod el a teendőidet? – ajjaj. Ebből baj lesz. Talán megsejtett valamit? Mindenesetre náluk nem úgy telik az idő, mint a földön, hanem sokkal lassabban. Ami lent éveknek tűnnek, addig náluk csak napoknak. Hogy lehetséges ez? A megmagyarázhatatlan és különös jelenségeknél ezt soha sem lehet tudni. –Esetleg alkalmatlanná szeretnél válni a szárnyaidra? – szegezte neki a kérdést.

−De hogy is. – hárította habozás nélkül a feltételezést. Még csak azt kéne. Mi lenne, akkor Ariellel?

−Rögtön gondoltam. – felelte mérgesen. – Ezentúl figyelni foglak és, ha a legapróbb hibát is elköveted, akkor nincs több esélyed. Megértetted?

−Természetesen. – ekkor tudatosult benn, kevesebb időt tölthet lányával. Ettől elszomorodott.

−A védencednek szüksége van rád.

−Máris megyek. – de tekintete nem volt túl lelkes, ahogy szavai se. De a szárnyait semmiféleképp nem veszítheti el, mert akkor egyáltalán nem láthatná Arielt. Így be kell érni kevesebb idővel. Mostanában tényleg elhanyagolta teendőit. Idő kérdése volt, mikor tűnik fel bárkinek. De, ha egyszer olyan nehéz őt ott hagyni! De nem volt, mit tenni. Előbb azonban értesíteni kell Senskyt.”

−Ébredj Ariel! – keltegetett Suzanne nővér. Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok.

−Valami baj van? – ruhástól nyomott el az álom.

−Itt a rendőrség és beszélni szeretnének veled. – ettől megrémültem. Mit keres itt a rendőrség? És mit akar tőlem?

−Miért? – kérdeztem megilletődve. Azt se tudtam hová fussak.

−Nem kell megijedned. Csak Kellyről van szó. – mondta megnyugtatólag. Bár sokat nem használt vele.

−Kellyről? – nem értettem, mit jelent ez. Biztos még nem ébredtem fel eléggé és ezért nem tudom felfogni, miről is beszél a nővér.

−Igen. Tudod Kelly, kiskorú, ezért nem tűnhet el csak úgy, amikor a kedve tartja. Ezért be kellett jelentenünk az eltűnését és emiatt akarnak beszélni veled is, hát ha tudsz valamit, ami fontos lehet a megtalálásában.

−De nem tudok semmit se. Az utóbbi időben nem mesélt nekem semmit. – ez a tény újra elszomorított.

−Azért biztos többet tudsz nálunk. Kérlek, gyere velem! – nem volt, mit tenni, mennem kellett.

−„Sensky! – Auriel visszaért szólni neki, nem kell itt maradnia, mert még sokára jön vissza. – Köszönöm, hogy itt maradtál!

−Nincs mit! Mesélj! Mi volt? – izgatottságtól csengett a hangja.

−Semmi különös, csak szólni jöttem, nem kell itt maradnod, mert sok elmaradásom van, így nem tudom, mikor tudok visszajönni.

−Értem. Apokrif jól leszidott, mi?

−Mondjuk. – nem szeretne ilyesmiről beszélni. Ez csak az ő dolga.

−Rendben. Majd később beszélünk.

−Várj! Mondd el azért, mi a helyzet Ariellel?

−Ki hallgatja a rendőrség.

−Mi? – lepődött meg. – Miért?

−Ne aggódj! Csak Kelly miatt.

−Húh! Oké. – ettől a ténytől megkönnyebbült. Várható volt, hisz Kelly kiskorú és természetes, ha a legjobb barátját is ki kérdezik. De, így megint, hogy hagyja őt itt? – Erőt kell vennem magamon. Nem maradhatok. – azzal, mind a ketten eltűntek.”

Suzanne nővér bekísért a Szent Anya irodájába. Ott már vártak rám a rendőrök. Látványuktól még jobban megijedtem. Soha nem volt dolgom még velük.

−Kisasszony! – üdvözölt udvariasan, de én ledermedtem. Úgy éreztem, mintha én lennék a bűnös. Pedig nincs okom így érezni. Soha, semmi bűnt nem kö

vettem el. A legtöbben ilyesmivel nem büszkélkedhetnek. – Foglaljon helyet! – leültem, arra a székre, amire mutatott. – Nem kell félnie! Csak pár kérdést szeretnék feltenni Önnek Kelly Stornról. – bólintottam. – Rendben. Akkor kezdjük is. Mostanában nem vett észre semmi különöset Kelly viselkedésében?

−Őszintén szólva – kezdtem kissé bizonytalanul dadogva – elég furán viselkedett az utóbbi időben.

−Ezt, hogy érti? – reméltem, hogy nem kell ki fejtenem. Persze hiábavaló is volt, mert tudatalatt tudtam, nem lehet kitérni a részletek alól.

−Kellyvel kisgyerekkorunk óta a legjobb barátok vagyunk. – kezdtem bele végül. Ha bajba kerülök, legyen. Mindig, mindent együtt csináltunk. De egy ideje már alig láttam, alig beszéltünk. Egyre többször szegte meg a szabályokat, sokszor az éjszakát sem töltötte itthon.

−Erről, miért nem szólt senkinek? – szegezte nekem a kérdést, nem épp kedvesen. Ettől még jobban megrémültem, mint eddig.

−Sajnálom Suzanne nővér! – elkezdtek potyogni a könnyeim.

−Semmi baj kicsikém! – jött oda vigasztalni én meg átöleltem a derekát, ahogy egy gyermek teszi az édesanyjának, ha valamiért szomorú és vigaszra van szüksége. – Ha megkérhetném, mellőzze ezt a stílust a gyerekkel szemben. – fordult a rendőr felé. – Még Ariel is kiskorú, úgyhogy ehhez mérten bánjon vele.

−Én csak nem akartam, hogy Kelly bajba kerüljön. – szavaimat továbbra is a nővérhez intéztem. – Féltem, hogy akkor elküldik innen, hisz mostanában sok baj volt vele. – a kezembe temettem az arcomat.

−Megértem Ariel, hidd el! Bár, akkor is jobb lett volna, ha szólsz, mert talán akkor elejét vehettük volna ennek az egésznek. – még jobban rázni kezdett a zokogás. – Nincs semmi baj! – ölelt újból magához. Tudja, hogy csak a barátom miatt tettem. De most, akkor is nagyon rosszul értem magam, mert lehet tényleg megtudtuk volna akadályozni a szökését. Bár, erre semmi garancia nincs. Ahogy őt ismerem, úgy is kitalált volna valamit és rövidesen megpattant volna. De legalább nem lenne ez az érzés, hogy nem tettem semmit ez ellen.

−Elnézést! Folytathatjuk? – nézett a nővérre a kérdező rendőr.

−Természetesen. Jól vagy Ariel?

−Igen nővér. – letöröltem arcomról a könnycseppeket. Erősnek kell lennem. Soha sem voltam az a sírós típus. Akkor most mi ütött belém? Az eltelt néhány órában többet sírtam, mint egész életem során.

−Mondd el, mi történ ma? – szavai kedvesebben csengtek.

−Kelly már tegnap este elment és másnap egész nap nem mutatkozott. Ez még soha nem fordult elő. Ha kimaradt éjszakára, napközben mindig itt volt, bár soha nem mondott semmit. Ezt furcsálltam. De most egyáltalán nem mutatkozott. Rettenetesen aggódtam, de nem akartam bajba keverni, ezért magamban tartottam félelmeimet. – Suzanne nővérre néztem. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Türelmesen hallgatott mindenki. – Aztán este berobbant a szobába, elkezdte összedobálni a cuccait a bőröndjébe. Nem vettem róla tudomást. Kérdőre vontam, hol volt egész nap meg ilyenek.

−Értem. És mondott valamit? – tette fel újabb, de nyilvánvaló kérdését. Közben szorgalmasan jegyzetelte, amit mondok.

−Azt mondta, elege van a bezártságból, pezsgőéletre, kalandokra, szabadságra vágyik és már nem bírja elviselni ezt az életet. – próbáltam visszaemlékezni, de olyan gyorsan történt minden, fel se fogtam teljesen azt, amit mondott.

−Ez minden? Mást nem mondott? – látta, elgondolkodom egy kicsit. – Kérem, próbáljon visszaemlékezni! Lehet, hogy fontos.

−Hát, még azt mondta, szerelmes. – nem volt értelme titkolni. Talán tényleg segíthet ez az információ. Kelly még túl fiatal. Nem tudja, mit csinál. Nyugtatgattam magam, amiért, így felfedtem őt az idegenek előtt. Még nálam is fiatalabb egy évvel.

−Köszönjük szépen! Sokat segített. – a Szent Anya felé fordult a rendőr, aki eddig csak szótlanul ült. – Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk.

−Nagy köszönjük! – a rendőrök távoztak, Suzanne nővér pedig visszakísért a szobámba.

−Öltözz át és aludj! Minden rendben lesz. – de addigra kiment a szememből az álom. Pizsamában feküdtem az ágyamon, töprengve bámultam a plafont. Jövő héten lesz a szülinapom. Még soha sem ünnepeltem Kelly és Chris nélkül. Chris szerencsére itt lesz velem, de Kelly nélkül, akkor sem lesz ugyanaz. Csak úgy elhagyott, mintha az, amit együtt, éveken keresztül átéltünk, nem is számítana. Ez teljesen lesújtott. Hogy változhatott meg ennyire? Képes volt csak úgy lelépni. Ha én nem erősködöm, akkor szó nélkül ment volna el. Na, elég ebből! Nemsokára nagykorú leszek. Meg kell állnom a saját lábamon. Nem nyavalyoghatok állandóan. Erősnek és bátornak kell lennem. Közeleg az érettségi is. Van épp elég gondom, erre még ő is tetézi. A jelentkezésemet már be is adtam felsőoktatási intézményekbe, de sajnos csak az érettségi után derül ki felvettek-e vagy sem. Majd rögtön megkezdem önálló életemet, illetve az egyetem megkezdésekor. Suzanne nővér azt mondta, ne aggódjak, mindenben segíteni fognak nekem, illetve nekünk. Az egyház sok lakást tart fenn, amit az árvaházat elhagyó fiataloknak, adnak ki, sokkal olcsóbban, mint egy normális albérlet díja, ezzel is megkönnyítve felnőtt életük kezdését. Mi hárman együtt szerettünk volna lakni. Persze Kelly csak később tudott volna csatlakozni hozzánk, mivel fiatalabb nálunk, de Chris-szel már most együtt mehetünk. Ő is ugyanazokra a helyekre jelentkezett, mint én, hogy még ekkor se kelljen elválnunk. Külső szemlélő számára a kapcsolatunk fura lehet. De testvérként szeretjük egymást. Ő legalább nem hagyott el engem. A nővérek nem igen díjazzák a fiú-lány együtt élést, de ők is tisztában vannak azzal, hogy a mai világban semmi különös nincs benne. Főleg az egyetemeken és főiskolákon.

A leghőbb vágyam, hogy ügyész legyek és rács mögé juttassam a sok gonosz embert. Ezért a legboldogabb, akkor lennék, ha felvételt nyernék a jogi karra. Bilix, elég nagy város. Rengeteg felsőoktatási intézmény található itt. De az én vágyam a Bornéro Egyetem jogi kara. Jelentkeztem még az Aiowa Főiskola pszichológia szakára és a Personally Egyetem orvosi karára. Mindegyik nagyon érdekel, de főleg a jog. Hamarosan úgyis kiderül.

Reggel felé nyomott el az álom.

„−Szia! Merre jártál? – Malakim egy ideje nézte lányát, amint az ágyán fekszik és, aki csak pár perce aludt el az eseményektől megviselten.

−Te itt? – lepődött meg Auriel, amint visszatért ügyeinek elintézése után.

−Már egy ideje. Furcsa volt, mikor nem találtalak itt. – felelte kicsit gúnyolódva.

−Tudod, hogy Apokrif hívatott. Mostanában elhanyagoltam a teendőimet. – hajtotta le a fejét szégyenlősen. – Figyelni fog, így kevesebbet lehetek itt. – ettől elszomorodott.

−Válthatnánk egymást. – vetett fel egy ötletet Malakim. – Nem kell mindig egyszerre itt lennünk. És akkor, míg az egyikünk itt van, a másik elintézheti a dolgát, aztán csere. – mondta nagyon komolyan.

−Ez tetszik. – vidult fel Auriel. – Legyen így! Legalább soha nem lesz egyedül. – így figyelték gyermekük álmát.”